A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-2. A népvándorláskor fiatal kutatóinak szentesi találkozóján elhangzott előadások. (Szeged, 1991)

Nagy Imre: Őstörténetünk néhány kérdése; szokatlan analógiák

dős területen - mint mondáik reánk hagyományozták - állandó vándorlások közepette, vízimadarak és apróvadak vadászatából éltek. 1750 körül már a róluk elnevezett Sheyenne-folyó

14 mentén éltek kör alaprajzú, félgömb alakú, gerendákból, vesszőkből épített, földréteggel borított földkunyhókban. Itt földművelést folytattak; kukoricát, babot, tököt termesztettek, és alkalmi bölényvadászattal egészítették ki étrendjüket. Ezekből a falvakból az egyre sűrűbbé váló krí és assziniboá támadások miatt kényszerültek tovább nyugat felé. 1760 körül egy nagylétszámú krí harci vállalkozás megtámadta és teljesen felégette az egyik sájenn falut. Ezt követően elmenekültek erről a területről és 1780 tájáig a Missouri folyó nyugati partján, a Grand-folyó torkolatától északra és délre alakították ki falvaikat. Még itt is alapvetően földművelést folytattak, de a bölényvadászat szerepe egyre jelentősebb tényezővé válhatott életükben, hiszen 1804-ben, amikor Meriwether Lewis és William Clark az amerikai kormány megbízásából a Missouri folyón felfelé utazott (hogy megtalálja a Csendes-óceánhoz vezető utat), már nem talált ott egyetlen sájenn falut sem. A mandan falvakat meglátogató sájennektől viszont megtudták, hogy a nép - vagy annak legalábbis egyik csoportja

15 - a dél-dakotai Fekete Hegyektől kelet-délkeletre táborozik (lásd: 2. számú térképünk). Ekkor már „klasszikus" nomád bölényvadászok, akik tökéletes lovasnéppé váltak.

16 1830 táján innen is tovább vándoroltak. Egy részük délre vonult, a mai Colorado és Kansas államok határterületére, ők lettek a „déli sájennek", akiket 1874-ben kényszerítettek Oklahoma állambeli rezervátumukba, míg a Powder- és Kis-Missouri folyók környékén élő csoportok alkották a későbbi „északi sájenn" nép magját, akik 1887-ben kaptak rezervátumot a mai Montana állam területén. A rezervátumi életre kényszerítetten bölényvadász életmódjukat fel kellett adniuk, és az Indián Ügyek Hivatala, valamint az amerikai kormány földművelő, önmagukat ellátó indiánokat szeretett volna formálni belőlük. Mondhatjuk, mindmáig sikertelenül. Az elmondottakból leszűrhető, hogy a sájennek történelmének ismert 200 évében, 1680-tól 1880-ig három életformaváltás zajlott le és ezek közül csupán egy, az utolsó (bölényvadászból rezervátumi földműves) volt kényszerű és a legkevésbé sikeres. Valamikor 1680 és 1750 között végbement az a folyamat, amelynek eredményeképpen a kóborló, erdővidéki vadászokból földművelést folytató, letelepült nép lett. Közel nyolcvan évük volt erre az átváltozásra, hogy 1760-1780 táján, erősebben kitéve a lovak és a hatalmas bölénycsordák csábításának, alig harminc év alatt felhagyjanak az intenzív földműveléssel és a Fekete Hegyek környékén nomád bölényvadászokká legyenek. Az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, Moore egyértelműen kimutatta a sájenn törzsi csoportok vizsgálatával, hogy a két legfontosabb csoport, a dominánsan nem a központi algonkin nyelvek - más néven a Nagy Tavak környéki törzsek (meszkaqui, pottawatomi, kikkepu) - legészakibb ágávákEz a tény korábbi lakóhelyüket a Nagy Tavaktól délre, az Ohio-folyó környékén jelöli ki. Moore, John H. 1987. 82. lásd még Goddard, íves 1978. 68-80. 14 A folyót még 1850 táján is Sahiena-wozsupi-nak nevezték a nakoták. Ennek fordítása: „ahol a sájennek ültetnek (értsd: földet művelnek)". Grinnell (1923) 1.19. 15 Moore (1987) 53-87. 16 Megjegyzendő azonban, hogy itt, a Fekete Hegyek környékén még legalább 1830-ig egyes sájenn csoportok tavasszal kukoricát ültettek, hogy ősszel, a nyári bölényvadászatról visszatérve betakarítsák azt. Az 1870-es évek közepéig egy Kukorica Tánc, vagy Rí (arikara) szertartás nevű rítust is őriztek még. Anderson (1958): 57-63. • 541