A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

az imponáló tájlátomásoknak. Mert ezúttal is a kikötők és tengerpartok monumentálisabb térérzetét idézi e képfelület, csakhogy ebben a közegben szokatlanul intenzív szerepet kapnak a dinamikusabb emberi tevékenységek: egyáltalán a figurális és a tárgyi mozgalmasság. Erdélyi Mihály tehát közel sem tárgyilagos szemlélője a Tisza-parti életnek: inkább szubjektív „krónikás" ő. Bár a közvetlen valóságmozzanatok inspirálják képzeletét, alkotás közben azonban személyes emlékeit sem tudja félretenni. Ebből következik, hogy alkalmanként a szegedi folyópart kisebbfajta öbölbejárattá tágul képein, s a hajók, a csónakok szaporasága csak megerősíti ezt a képzetünket. Más kérdés, hogy a Roncsok a Tiszán és a Hídépítésnél megjelenő expresszívebb, naivabb kifejezés egy időre eltűnik Erdélyi munkásságából. Az utóbbi produktum egyébként is kivételes rangú, egyéni invenciójú alkotás, hasonlókkal csak a 60-as esztendők második felében találkozhatunk. Ami viszont a közbeeső ötvenes éveket illeti: általában határozott művészi viszszaesés figyelhető meg. Nemcsak az a szembeötlő, hogy Erdélyi nagy számú zsánerjelenetet vagy szokványos munkaábrázolást készít ekkoriban, hanem esztétikailag is ellaposodnak müvei. Jóllehet továbbra is kedveli a mozgalmasabb, többfigurás megoldásokat, egy-egy főszereplő mögött alakok és tárgyak sorát vonultatja fel, ezek a jelenetek ellenben többnyire didaktikusak vagy esetlegesek. Ha e kritikus művészetpolitikai időszakban az alkotó nem is áll be a naturalizáló „szocialista realisták" táborába, ám így sem tud számottevő eredményeket felmutatni. Kimondottan zavaró például, hogy nem ritkán vaskos, többrétegű felületkezeléssel él, ennélfogva nyersek és túldolgozottak képei. Nem is érdemes itt túl sok szót vesztegetni. Mert a korai periódus festői, szerkezeti harmóniájához képest éppúgy művészi zsákutcában vagyunk, mint a szegedi időszak legjobb, legegyénibb müveihez viszonyítva (pl. Révkikötő a Tiszán, Vénasszonyok nyara, Részlet a faárugyárból, Úttörők a tsz-ben). Kár lenne azonban figyelmen kívül hagyni néhány érdekesebb, tanulságosabb alkotást. A festéstechnika alapján valószínűleg az előző időszakhoz köthető a Tűzijáték a Tiszán című olajkép, amely hangulati frisseségében, ízes előadásában mindenképpen az átlagos művek fölé no. Ugyanakkor egy sajátságos tematikai, módszertani összefüggés. Ami ezen a látomáson ünnepi és szikrázó tüzcsóva, az a 60-as évek elején született Háború és béke kompozíción már tragikus jelzésű füstcsíkká változik, tekintettel a repülő motívumokra. Szó se róla: itt is megfigyelhető egyfajta naiv tolmácsolásmód, mint ahogy a női figura formaképzésében is újra megjelennek a gauguines tanulságok. De így is csak egy szokványos, ám tanulságos munkát látunk. A Maros-parton és a Hajók a Tiszán című alkotások ellenben kvalitásaik miatt érdekesek. Az előbbi munka talán Erdélyi legfinomabb, legvisszafogottabb, leglíraibb produkciója, amely némileg Szőnyi István átszellemültségét és puritánságát idézi. Az utóbbi képen pedig megint csak viszontlátjuk a sűrítetten, feszesen komponáló alkotót, aki egyúttal kevés színnel gazdálkodik, ráadásul bohókás, jóízű matrózfigurákat telepít a hajókorlátok mellé. E rövid szemlézéssel most már a 60-as esztendők közepéhez jutottunk. Ahogy jeleztem: fontos időszak ez, talán a pálya egészében is a legfontosabb. Erdélyi Mihály újra visszatalál itt az expresszívebb, naiv szellemiségű kifejezéshez, s egyéni invenciójú, színvonalas művek kerülnek ki a kezei közül. Majdnem egy időben keletkezett az Idegenforgalom, a Farsangi muri Odesszában és a Tengerész dala című olajkompozíció (1964, 1966, 1966,) amelyek mintegy esszenciáját adják a művész sajátos szemléltének. Látható, hogy mindegyik kép az élet látványosabb, zsibongóbb és vidítóbb jelenségeihez kötődik, ami önmagában még nemigen újdonság. Korábban is észre368