A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

erre maguk a rajzok figyelmeztetik a nézőt. Mert Erdélyinél a szerkezetes elvű, reflexes színkezelés korántsem egységes és általános. Főként a figurák testének kialakításánál alkalmazza ezt az eljárást, a tájképi motívumoknál viszont már alig-alig. Ebbó'l pedig arra következtethetünk, hogy valamiféle közvetlen vagy közvetett Cezanne, esetleg Toulouse-Lautrec-motiváció befolyásolta az alkotót. Néhány grafika mindenesetre arról tanúskodik: Erdélyi lényegében tisztában van az önelvű szín- és képépítés elveivel (pl. Velencei halászok, Külföldiek Velencében, Akt). Másrészt az is látható: az alkotó ezzel együtt sem tudta maradéktalanul magáévá tenni a racionálisabb, objektívebb komponálási magatartást. Azt hiszem : nem érdemes tovább időznünk Erdélyi Mihály grafikai munkáinál. Talán az eddigiekbó'l is kiderülhetett, hogy a művész egyéniségében specifikusan összefonódnak az állandóbb jellegű és a labilisabb vonások, a személyesebb és az általánosabb tendenciák. S igaz ugyan : a tematikai érdekló'désben, a világszemléleti koordinátákban egyféle határozottabb karaktere van az alkotónak, ami a másik oldalon egy heterogén kifejezési eszközrendszerrel párosul. Erdélyi ugyanis nem tudott beállni a „csatasorba", egyetlen művészi irányzathoz sem csatlakozott teljességgel. Számára a művészet valóban az önkifejezés eszköze volt. Nem csoda így, hogy nála a realista látásnak és az expresszívebb, jelképesebb előadásnak éppúgy helye van, mint a pillanat hiteles rögzítésének és az időtlenebb témáknak. Mert e sokféleség voltaképpen az alkotó szélsőséges, romantikus, nem mindennapi egyéniségét tükrözi. Úgy gondolom: lényeges dolog ez az életmű egészéből nézve is. Hiszen a sajátságosabb, érdekesebb festői teljesítmények hátteréből jóformán sohasem hiányzik az alkotók szisztematikusabb vagy rendhagyóbb karaktere. A szenvedélyesebb, szélsőségesebb, nyugtalanabb művészeknek általában hoszszabb utat kell bejárniuk, amíg rátalálnak eszméik és egyéniségük adekvátabb kifejezésére. Erdélyi Mihály sem kivétel. Ha festészeti alkotásai között vizsgálódunk: nemcsak a sokféleség, a változatosság, — hanem a bizonytalanság érzete is szorongatja a nézőt. Hogyan lehet itt kiigazodni, értelmesebb összefüggéseket keresni? Mert többé-kevésbé másféle stiláris arculata van az Olaszországban, a külföldön készült műveknek, és megint más az itthon született produktumoknak. Sőt ezen belül is szembetűnő eltérésekkel találkozunk. S csak tovább fokozódik e tétovaság, amikor azt tapasztaljuk: az alkotó elég gyakran jelzés és datálás nélkül hagyta ránk műveit. Nem beszélve arról — amit már korábban is említettem —, hogy tudniillik csak egy vázlatos életmű kollekcióra támaszkodhatok. Márpedig könnyen elképzelhető, pontosan azokat a képeket nem ismerem, amelyek megbízható segítséget nyújthatnának a szemléletbeli „ugrások" átkötéséhez, a festői pálya szervesebb, plasztikusabb megrajzolásához. E hézagosság és bizonytalanság feltétlenül óvatosságot követel, de az átfogóbb összefüggések keresését sem gátolhatja meg. Nem zárhatja ki például, hogy Erdélyi festészeti munkásságában alkotói periódusokról beszéljünk. Annál inkább, mivel nyilvánvaló tematikai és stiláris eltérések tapasztalhatók az életmű egyes szakaszai között. A legfeltűnőbb választóvonalat mindenesetre az 1930-as évek végén, a 40-es évek elején lehet meghúzni, amikor is a művész már véglegesen letelepedett Szegeden. Vagyis lényegében a pályakezdés és a külföldi barangolás időszaka tekinthető az első periódusnak. Ebben a korszakban főként a tájábrázolás és a portréfestés foglalkoztatja az alkotót, ideértve néhány többalakos kompozíciót is. Előadás tekintetében pedig egyféle mértéktartó posztimpresszionizmussal találkozhatunk, másrészt jelképi 355