A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Művészettörténet - Szuromi Pál: Dalol a tenger, dalol a múlt (Erdélyi Mihály művészetéről)

modern művészetünkről, ha e kétféle véleményt egybekapcsoljuk. Mert a polarizáltabb, dinamikusabb meghatározás feltehetően hitelesebben közvetíti művészetünk felemás stiláris és világszemléleti karakterét, mint az egyetlen feltűnő jelenségre hagyatkozó kiemelés. Persze egyáltalán nem hiszem, hogy minden tekintetben hiteles és kiegészítő ez az összetettebb meghatározás. Hisz mind a romantikus szellemiség, mind pedig a földközeliség hallatlanul széles fogalmak, ennélfogva más népek művészetére is ráhúzhatok. Többek között a németekre is. Érdemes hát tovább szűkíteni e kategóriákat, hogy valamivel közelebb kerüljünk modern művészetünk lényegi tulajdonságaihoz. Ha például az esztétikai, kifejezési dimenziók szerint vizsgálódunk: tanulságos megállapításhoz juthatunk. Kiderülhet, hogy az érzelmi, romantikus töltésű magyar művészetből majdhogynem hiányoznak a meghökkentőbb, szélsőségesebb megoldások. Igaz, változatos színképben jelen van itt a drámaiság, a sejtelmesebb líra vagy a tárgyilagos abb megjelenítés : a kifejezés metódusa azonban többnyire a klasszikusabb, harmonikusabb szemlélethez igazodik. így aztán a játékosabb, epikusabb, humorosabb vagy groteszkebb előadás valamiféle különösségnek számít ebben a művészetben. (Más lapra tartozik most, hogy utóbbi évtizedekben divatosak lettek ezek a felfogások.) A magyar alkotók általában még akkor is mértéktartóak és komolyak, amikor a társadalmi, szellemi mozgások dinamizmusa indokolttá tehetné a felszabadultabb, szélsőségesebb magatartást. A berlini dadaisták társadalomkritikai szemlélete például egészen közel állt a hazai aktivisták felfogásához, nálunk azonban a művészi megnyilvánulásokban úgyszólván nyoma sincs az élcelődő, karikaturisztikus szellemnek. Inkább egyfajta patetikus hangvétel jellemzi a műveket, míg a németek jobbára dühösek és gunyorosak.

3 Szinte kötelező a groteszk, polgárpukkasztó előadás. Ennek ellenére a mi művészetünkből sem hiányoznak teljességgel a meghökkentőbb, bizarr kifejezési formák. Talán mondanom sem kell: szó sincs itt valamiféle kötöttebb tendenciáról, csupán szórványos jelenségekről beszélhetünk. Mindenesetre különös, hogy már Csontváry Kosztka Tivadar és Gulácsy Lajos figurái között megjelenik a démonikus, a groteszk ábrázolásmód. Ez a hangnem azután elnémul egy időre. Majd a harmincas, negyvenes évek körül Aba-Novák pikíúrájában bontakozik ki a fanyarkás, humoros kifejezés, s innen már csak egy lépésre vagyunk Anna Margit, Tóth Menyhért és Román György más-más módon groteszk, látnoki festészetétől. S mindezzel csak vázlatosan jeleztem egy sajátságos művészeti jelenségkört. Ám mi szükség volt erre? Egyáltalán : mi indokolja, hogy Erdélyi Mihály munkásságáról szólva a modern magyar művészet karakteréről beszéljünk? Nos, egyebek között a szellemi orientálódás és helymeghatározás igénye. Joggal írja ugyanis Szelesi Zoltán az alkotóról: „... festményeinek sajátos előadási nyelvezetük van, amely nemcsak a lokális, de a hazai piktúra szélesebb keretein belül sem hasonlítható össze semmiféle rokon művészeti törekvéssel, vagy még kevésbé sorolható be az ún. alföldi iskola ismert alkotásai közé."

4 Kétségtelen: a szegedi kötődésű Erdélyi festészetének aligha van szorosabb analógiája a magyar művészetben. Különösen érvényes ez az életmű második szakaszában született alkotásokra, amelyekben az expresszív, dekoratív kifejezés elég gyakran groteszk, epikus és már-már naiv tolmácsolással ötvöződött. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy az efféle szélsőségesebb, komplexebb szemlélet mégiscsak megtalálható festészetünk folyamatában. Bár szórványosak e megnyilvánulások: bizonyos világszemléleti, formai jegyek kapcsán azért többé3 Passuth K. 1982. 20—27. 4 Szelesi Z. 1975. 246. 348