A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)
Néprajz - Szűcs Judit: A társadalmi rétegződés és a táplálkozás összefüggése Szentesen
... A városi, az úri népek, még tanyavilág vót." (Polgár Lajos). A városi polgár a parasztot egyik karakterisztikus ételéró'l ezzel a jelzővel illette. Középparasztnak számító felsópárti gazda emlékezett; aratás után hívta a részeseket: „Egye mëg a fene a galambhúsos tarhonyájával együtt!" választ kapta. Csépléskor a munkásaival együtt dolgozó, magára adó gazda disznót, birkát vágott, de „az a száznegyven hold fodes ember az csak tarhonyát, teisztát főzött..." — „A cselédnek külön főzött." (Erdó'háti Nagy Antal). A több száz holdat öröklo-szerzo gazda, pontosabban birtokos külön főzött, döntően szalonnát, 5—6 disznó szalonnáját táblában, lebbencset, tarhonyátzsákszámra tartalékolt a cselédek, részesek ellátására. Nem evett köztük, akadt olyan, aki közéjük telepedve ízléstelen viselkedésével „szórakoztatta" őket, igyekezett elvenni az étvágyukat (Csák Imre közlése alapján). A leírt nyersanyagból „reggelire sovány tejet, száraz kenyeret, esetleg avas szalonnát, ebédre lebbencslevest, vacsorára ragadós kását vagy csipákás tarhonyát" adott a birtokosnak is nevezhető nagygazda. A csépléskor szokásos disznó-, birkavágást, paprikásfőzést a nagygazdák egy részéből ki kellett kényszeríteni. 18 Az egyik felsópárti nagygazdát azért nem szerették, mert reggelre székfűteát és olajbasült kenyeret adott a cselédnek (Szűcs Imre). Nagygazda családokban gyűjtve két ellentmondónak látszó — pontosabban ugyanannak a rétegnek történetileg változó étkezési szokását — adatot mutatunk be egymás mellett. Földvásárlásra takarékoskodó gazda családjában kimérte az egy-egy személy által elfogyasztható szalonnát. „Télén, ősszel vacsorára tököt adót тёк kenyeret", ha kimentek szántani, tarhonyán meg paprikáskrumplin éltek (Tárkány Szűcs Imréné). Ez az étkezési rend a gyűjtés, felhalmozás időszakát jelzi. Ugyanakkor nagygazdának számító család tagjától, későbbiekben családfőjétől hallottam : „Nem láttam ászt a szüleimtül, hogy annak az ëty-két fogadót gyereknek külön fősztek vóna." (Erdőháti). A megállapodott, magára adó nagygazda álláspontja, gyakorlata volt ez. Ahogy egy volt „fogadott gyerek" mondta : „Jó paraszt jó kosztot adott." (Csák Imre). A katolikus kisériek jelentős része, a berkiek szegényparasztok voltak. Ami a ház körül megtermett, annak a javát eladták a picon; részesnek, béresnek álltak, kubikosnak mentek. Berki parasztember következőképpen mondja el: aratáskor, csépléskor „külön terítettek, ... amikor mi tarhonyát ettünk, akkor Ők attak a csirkét a gépésznek." Bár előfordult, hogy ahol aratáskor kommenciót adtak, „annyit mëktëttek, hogyha csépeltek, akkor birkát váktak vagy bornyút. Megmonták, hogy ne főzzenek." Jó ellátásnak számított, ha „csak akkor fó'sztek tarhonyát, ha kérték az ëmbërëk. Hetenkint kéccër kalács, minden másnap húsos étel (ti. volt)" (Csonka István). De megértek más ellátást is a Berekből részesnek állók: „Főszték a bablevest sonkával. Oszt mikor elibénk tálalták, az a szőrféreg ujnyi vastagon a tetejin ..." — „Az is előfordult, hogy savanyú krumplilevest fősztek rézüstben, mindenki beteg lëtt ..." (Csonka István). A halász-, pákászélet a szegényparaszt, kisparaszt kiegészítő foglalkozását és élelemszerzési módját is jelentette. Tehát a megfogott hallal, vaddal táplálkozását is kiegészíthette (Gránitz Imre példája bizonyíték erre). Kiss Lajos, a Szenteshez közeli mezőváros paraszti világának kutatója 34 foglalkozást sorakoztat fel a nehezen élők között, 19 akik életmódjának részeként táplálko18 Borbás Lajos 1972. 75., 203. 19 Kiss Lajos 1981. I. 33—268.
