A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Szilágyi Miklós: A Mindszent-algyői uradalom halászati szerződései (1832–1861)

A kereskedelmi tőke eszerint többszörösen is bekapcsolódhatott a termelésfeldolgozás-értékesítés „vertikumát" megvalósító halászati üzemek megszervezésébe. Götz János idézett szerződéséből és panaszleveléből (5—6. sz.) kitűnik, hogy neki, a vállalkozó-bérlőnek, több nagyhálós halászcsapat halászott, (akik azonban nem bérmunkások voltak, hiszen pénzért váltottak „cédulát", hogy halászhassanak!), és halhasító tanyákkal is rendelkezett. Mégsem feltételezhetjük erről a tekintélyes nagykereskedőről, hogy szatócs módjára adta el a szárított halat: nyilván a viszonteladást vállaló kereskedők is bekapcsolódtak az értékesítésbe. Mellettük olyan viszonteladók is jelentkezhettek, akik „nyersen" vették meg a kifogott halat, részben a bérlőtől, részben a halászoktól, akik minden bizonnyal „résziben" halásztak. Az elmondottak a halászatban érdekelt kereskedők társadalmi-gazdasági rétegzettségét is sejtetni engedik, s a halászok és a halkereskedők kapcsolatát érintő következtetésekhez is elvezetnek. A szegedi helytörténeti és néprajzi irodalom határozottan megkülönbözteti a „szegény sorsú halászokat" és a „gazdag fiséreket" (ficséréket) *

5 idézvén — többek között — Bitó János visszaemlékezéseit. Bitó irigységgel vegyes lenézéssel emlegeti a halkereskedő-fis éréket: nem halásztak, még nagyhálójuk sem volt, mások hálójából hordták el a halat, mégis jó módban éltek, külön „osztályt" jelentettek Szeged társadalmában. Úgy véljük, hogy ebben az ítéletben inkább a halpiac konjunktúráját ügyesen kihasználó halászoknak és halkereskedőknek a hegemóniáért — a bérletek megszerzéséért és kereskedelem irányításáért—folyó konkurenciaharcát, mintsem tényleges foglalkozási (s különösen nem „osztály-") különbséget gyaníthatunk. A megvagyonosodott halászoknak ugyanis semmiben sem különbözött a „stratégiája" a fisérekétől : bérleteket igyekeztek szerezni, hogy a halászat mellett a feldolgozást és értékesítést is irányíthassák. Éppen Bitó János élete bizonyítja ezt a „stratégiát", aki pedig következetesen halásznak tekintette magát. Leírja, hogyan járta végig a „ranglétrát" : napszámos gyerekként került a halhasító tanyára ; előbb halászlegény, majd halászmester lett egy halászcsapatban. Amint azonban (családi vállalkozásként, utóbb önállóan) bérlethez jutott, azonnal kereskedni is kezdett, s hovatovább nemcsak a maga bérelte vízből kifogott hallal. Későbbi vállalkozásai (halászvendéglő, földvásárlás) méginkább eltávolították a halászat napi munkájától: a századvégi Szeged tekintélyes kereskedővállalkozója lett.

46 Vagyis : csak a „komplex halászati üzem" irányításához szükséges ismeretek megszerzésének patriarchálisabb módja miatt különböztethette meg magát Bitó János a fisérektől. Akik — következtethetjük — nem közvetlenül irányították a halászatot, hanem pénzügyi transzakciókkal befolyásolták a „vertikum" kialakulását. Számunkra azonban nem a konkurencia-harc kitermelte előítéletek a fontosak, hanem az a tény, hogy ebben a helyi vetélkedésben számottevő tőke mobilizálódott! A soronkövetkező kutatásoknak — többek között — arra is meg kell keresniük a választ, hogy miért éppen a halászatban figyelhető meg a kereskedelmi tőke mobilizációja, s ennek folyományaként a halászokra és halkereskedőkre egyaránt jellemző erőteljes társadalmi-gazdasági differenciálódás. Úgy tűnik, hogy a „haltermelés" kiszámíthatatlansága, az áradás és az ivás jelentette bizonytalansági tényezők ellenére szerencsés esetben a földművelésből és állattenyésztésből remélhetónek sokszorosa lehetett a haszon. (És természetesen a vállalkozás is egyszerűbb volt : kevésbé hatottak a feudális birtokjogi kötöttségek a „tartozékként" kezelt vizek bérleti hasznosításakor!) A haszon mértékéről egyébként Bitó (alighanem eltúlzott) mennyiségi adatai alapján valószínűsítő számításokat is végezhettünk, arra következtetvén, hogy egy45 Összefoglalóan: Bálint Sándor, 1976. 46 Bitó János, é. n. 153