A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)
Néprajz - Szilágyi Miklós: A Mindszent-algyői uradalom halászati szerződései (1832–1861)
feldolgozásokból ismerjük, 5 másodlagos információkhoz kell tehát kapcsolnunk a gazdálkodás egészéhez mérten eléggé periférikus jelentőségű halászati haszonvételről megfogalmazható következtetéseinket. A néprajzi kutatásokban kimunkált vizsgálati szempontok elsődlegessége mégsem jelenti azt, hogy ne lennénk figyelemmel — amenynyire az előmunkálatok ezt megengedik — a gazdaságtörténet speciális kérdésfeltevéseire, probléma-közelítésére. Joggal reméljük tehát, hogy — ha közvetetten is — a hasonló forrásanyag agrártörténeti értelmezéséhez is adhatunk néhány továbbgondolható ötletet. A halászati jog bérleti hasznosítása A Csongrád—Szeged közötti Tisza-szakasz és az ártéri tavak hasznosításának egy uradalom gyakorlatában is gyakran változó, s a halászó vizek értéke és helyzete szerint is differenciált megoldási módjaiból arra következtethetünk, hogy a halászati jog jövedelmező hasznosíthatóságának megítélésében a 18—19. század folyamán nem alakult ki egységes szokásjogi szemlélet. 6 A konyhára szükséges halak biztosítását és az uradalmi pénzbevételt célzó, egyidejű kettős törekvés folyamatosan jellemző volt, s az sem kétséges, hogy kezdettől az utóbbi a hangsúlyosabb, és a halászati kereskedelem megszerveződésével párhuzamosan mind nagyobb lett a jelentősége. A jogtulajdonos és a halászattal foglalkozók, a hasznosításra vállalkozók „egyezsége" viszont az értékesebb vizek tilalomban tartását (uradalmi szervezésű halásztatását), vagy árendába adását; a kevésbé értékes vizek „elhanyagolását", vagy a bérleteknek ezekre kiterjesztését egyaránt jelenthette. Mind a tilalmas vizek „házi" kezelését, mind a bérbeadást jelentősen befolyásolta az úrbéres mezővárosok (falvak) szerződéses jogállása: gyakran a mezővárosi communitas bérelte városa határában a halászati jogot (vagy belefoglalták a halászatot is a jobbágyi szolgáltatásokat részletező contractusba, vagy külön szerződést kötöttek a regálékra, esetleg csak a halászatra). Amiből az is következik, hogy az uradalom másként kezelte a mezővárosok határához nem tartozó, „pusztaként" hasznosított területeken a halászó vizeket. Ezeken a vizeken eleve nem lehetett úrbéri szerződés tárgya a halászati jog, nem kellett tehát figyelembe vennie a birtokosnak a mezővárosi tanácsok „vállalkozói" igényét. Ha ugyanis a város határának halászati hasznosításából zárta ki a lakosokat — ilyen törekvésre a Károlyi uradalom gyakorlatából, elsősorban Hódmezővásárhelyről idézhetünk szemléletes példákat 7 —, számolnia kellett a tanács meg-megújuló tiltakozásával, panaszaival. Ezért a „puszták" halászó vizeinek tilalomban tartása is, bérleti hasznosítása is sokkal inkább jellemző, s a mezővárosi önkormányzat és az uradalom kényszer-kompromisszumától lényegileg független volt. A halászó vizek hasznosításának egyidejűleg is többféle, és gyakorta változó lehetőségeire egyébként a Károlyiak Csongrád—vásárhelyi uradalmának gyakorlata kínálja a legjellemzőbb példákat. A kezdet egy nagyszabású, de részleteiben soha meg nem valósított terv: Károlyi Sándor az 1720—1730-as években körültekintő részletességgel megfogalmazta az árutermelő célú önálló „halászati üzem" megszervezésének gyakorlati tennivalóit. 8 Eszerint — fizetett halászmestereket alkalmazva — az 5 Vázlatos összefoglalás: Reizner János, 1895 — Néhány adat: Bálint Sándor, 1976; Giday Kálmán, 1957; Zsilinszky Mihály, 1897 e A halászati jogról részletesebben: Andrásfalvy Bertalan, 1970; Szilágyi Miklós, 1975; 1978/B 7 Szeremlei Samu, 1911. 285—288; Tárkány Szűcs Ernő, 1961. 49—51. 8 Közölve: Т.К., 1899. 144
