A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)
Néprajz - Szenti Tibor: Tanyai istállók Hódmezővásárhelyen
Az építkezéshez gyakorlatilag mindent fölhasználtak, amit a természet adott. A 18. századi becsült és leírt istállók esetében a falak építéséhez fölhasználtak hasított fát, farudat, ágakat, nádat, földet: csömpölyeg, vertfal és vályog formájában; garádját, sövényt fonva és tapasztva. Az anyagnak ez a sokfélesége lényegesen a 19. század első felében sem változott, inkább az elnevezések módosultak. A becsült istállók között megkülönböztettek még tutajból, töltésből, dudva falakból emelt épületeket. 16 A feudális korban Vásárhelyen téglaégetési joga csak a földesúrnak volt, ezért téglából a jobbágy nem építkezett. Téglaistállót még a 20. században is csak ritkán emeltek; elsősorban az úri birtokokon. A hagyományos paraszttanyákon 1960-ig a vert- és a vályogfalú építmények voltak a legelterjedtebbek. Nagy Gyula azt írta a Pusztáról, hogy „a kiosztás után az első időkben az istállók fala csömpölyeges (sárból rakott 'föcskerakásos') volt." 17 A tetőzet ácsolata A tetőszerkezet és a tető fedése is változatosságot mutat. A feudális korban uralkodó jellegű volt a „lábasói, lábasház, lábasistálló." Ez a külső szelemenágasos épület volt. (Lásd Széli Sándor mártélyi ököristállóját.) Az erős szelemengerendát két végén, ha az épület hosszú volt, belül több helyen is a földbe fél méter mélyen, tuskóstól leásott akácágasok tartották. Belül az épület nem volt lepadlásolva. Fejlettebb tetőszerkezet volt a többnyire lepadlásolt üres fedélszék. Ennek további korszerűsítését jelentette a repülőereszes üres fedélszékes tetőácsolat, amely fiókgerendán álló, nagy „A" betű formájú fedélfaácsolatból állt, és fölül a tetőösszekötő-gerendát fogta közre, alul pedig a repülőereszt toldották a végeihez, amelyet a bekötőlécek támasztottak alá. A végén a fedélfákon felül kakasülőt, alul végbekötő lécet alkalmaztak. A 19. században terjedt el az ollószáras, a két világháború között az állványos tetőszék. 1 * A szelement középen — a fedélszék típusától függetlenül — gyakran oszloppal támasztották alá. A repülőereszetet, ollószáras fedélszéket és a szelemen alátámasztását Nagy Gyula is megfigyelte a vásárhelyi Pusztán. 19 A kanfaros vagy csapottvégü istállótetőzet már a 19. század eleji becsükben előfordult. 20 Érdekes, hogy bár a vizsgált területen azóta folyamatosan jelen van, csak a századforduló körül, a cserépfedésre történő áttéréssel, a polgáriasodással kezdett el terjedni, de nem szorította ki a nyeregtetőt. Az egy bejáratú istálló ajtaja fölött, az épület közepén a tetőzetet padlásfeljáróval gyakran úgy bontották meg, hogy a két szomszédos horogfához 90—110 cm széles, kiugró nyeregtetőzetet erősítettek. Oldalait, oromzatát bedeszkázták, elébe pedig deszkából tömör lengőajtót helyeztek. Más megoldásként padlásfeljárót képeztek ki az istálló valamelyik végén a bedeszkázott, paticsból vagy egysoros téglával berakott oromfalban is. Mindkét típusú padlásfeljáróhoz létrát támasztottak. A padlás hasznosítására leggyakoribb a takarmánytárolás és galambtartás. 16 Szenti T. 1983 I. 220. » Nagy Gy. 1975.251. 18 Barabás Jenő könyvében (1979. 53.) tárgyalja, hogy ez a tetőszerkezeti forma a neolithikum óta ismert és népi építészetünkben is elterjedt. Vásárhelyen a késői megjelenése viszont kimondottan a parasztpolgárosodással magyarázható. 19 Nagy Gy. 1975. 251—252. 20 Szenti T. 1983 I. 220. 123
