A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85-1. (Szeged, 1986)

Néprajz - Tóth Ferenc: Melléképületek Makón a 18. század végén

Egyéb építmények A szín gyakran szerepel az inventáriumokban, de legtöbbször jelző nélkül. Olykor konkrét a megjelölés : szalmásszín, tűzrevalónak való szín, szekérszín, kocsiszín. 1781-ben előfordul a sütőház, 1829-ben a kazánnal felszerelt pálinkafőzőház. Nem találkoztunk viszont a feltárt hagyatéki leltárakban dohánypajtával, galambdúccal, méhessel, árnyékszékkel, ami viszont nem jelenti feltétlenül ezek tényleges hiányát. A melléképületek mellett a ház fontos tartozéka a kút. A makói ásott kutak vize nem jó italú. Fényes Elek meg is állapította: „a kutak szinte bo vizűek, de itala rendszerint rosszak".

20 Emberi fogyasztásra ugyan legtöbben a Marosról hordták az ivóvizet, de a jószágnak már megtette a kútvíz is. A város történetében a 18. század utolsó évtizedeiben ásnak legtöbb kutat. Az urbárium végrehajtásával létrejön a szilárd telekrendszer, megszületnek a tanyák. A korabeli térképek tanúsága szerint a több száz tanyát gémeskúttal is ellátják. Az uradalmi prefektus pedig 1791 -ben tűzrendeszeti megokolásából kötelezően előírja minden egyes udvar ásott kúttal vagy víztárolóval történő ellátását. A város növekedésével egyre több ház esik távol a Marostól, ahonnan fárasztó lett volna a vízhordás. A 18. században a parasztkutak rovásos fakutak, a gulyakutak viszont téglából készültek. A bővizű gulyakutakhoz mende-mondák is tapadnak. A hagyomány szerint a Pusztán lévő Bujáki kútba rejtették el a törökek elől a mezőkopáncsi templom harangját. Ezt hat ökörrel többször ki akarták húzni, de mindig visszaesett. Ez a monda még 1938-ban olyan erősen élt, hogy a városi főmérnök felbontatta a lezárt kutat, melyben persze semmiféle szilárd tárgyat nem találtak, de a hiedelmet о sem merte kétségbevonni, ugyanis azt írta : „7,5 méter mélységben híg iszap volt, amely elnyelhette a harangot".

21 A rovásos kutak fából készültek : „vagyon kút rovásos fenyőfa". A mai kútásók még bontottak el ilyen típusú kutat, így lehet következtetni az építés módjára. Nem ismerték a csigával vagy hengerrel felszerelt állványt, sem a szivattyút. A kutat nagy gödörre kezdték ásni. A gödör felső átmérőjét a kút mélysége határozta meg. A lefelé szűkülő gödör oldalában padkákat képeztek ki. A földet padkáról-padkára hányták. A vödörrel merigetett vizet kézből-kézbe, láncban adogatták fel. A rovásnak szánt fenyő vagy tölgyfát előre kivágták, az elegendő mélység elérésekor, csak egymásba kellett csúsztatni. A rováskutak szegletesek voltak. A 19. század elején kezdtek megjelenni a kűkutak, amelyek az időnként javításra szoruló rováskutakat teljesen kiszorították. A vízkiemelés módját tekintve Makón a gémeskutak terjedtek el. Az egyik inventárium felsorolja a gémeskút részeit is: „egy kútágas, gém, ostorfa, vödör, vályúval". 1808-ban „egy rovásos kút ágassal, gémmel, vasvederrel 25" forintot ért. Telekrendezés Makón nem jött létre kettős beltelekrendszer, így a gazdasági melléképületek a 18. században is a ház telkén álltak. Eredetileg ugyan minden lakóházhoz tartozott— szőlő és kenderföld mellett — veteményes kert is. A török közelsége miatt gabonát és állatot egyaránt biztonságosabb a ház körül tartani, a külső kertben zöldség és vetemény termesztés folyt. A kettős beltelek kialakításának elvi akadálya tehát nem volt, 20 Fényes 1839 IV. 142 21 Szabó 1936. 16. 106