Juhász Antal: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-2. A szegedi táj tanyái. (Szeged, 1989)

Egy 1676. évi, oklevél szerint „azon rét, mely egyik felől a Varga telekkel, másfelől Szatymaz homokával, megint másfelől Telek (?) szállással határos és az országút választja, a kincstárhoz tartozik... Ezen rétet a szegediek, nevezetesen a felső városon lakó Века Albert s az alsó városi gárdián kérték tapu fizetés mellett : s miután a kincstárt illető taput le is fizették, ezen pecsétes tapu-tezkerét kapták tőlünk. Ezen rétet tehát ez idő szerint ők bírván, birtokában valaki által meg ne háboríttassanak."

32 A két oklevél a ferences barátokat és a felsővárosi tulajdonost megerősíti a szállások birtoklásában. A török hatalomnak is érdeke volt a határbeli földek tartós és biztonságos birtoklása, mivel csak ez esetben számíthatott adófizetésre. A közölt források alátámasztják Barabás Jenőnek azt a következtetését, hogy Szegeden a szálláskialakulás feltételei már a török korban létrejöttek.

33 A török elismerte a határbeli szállások (értsd : szállásföldek) egyéni birtoklását és a birtokosokat az ott nevelt állatállomány nagysága szerint adóztatta. Ám a forrásokból az is kiderül, hogy a szállásokat nem csupán kaszálják és legeltetik, hanem szántják is — ahogy a szükségletek megkívánják. Ez arra mutat, hogy Szegeden, legalábbis a város közelében, már a török korban kialakulóban van a szállásövezet — tehát ezeket a földeket (pl. Szatymaz körzetében) nem tekinthetjük pusztának, mivel ott nem csupán, vagy nem elsősorban legeltetés folyik. Ha az oklevelek Móra halmát, Zákányt, Kisülést stb. pusztának is tüntették fel még a 18. század elején is, valójában e területek nagy része már a 16. század második felében sem volt legelőnek tekinthető puszta. Két okból: részint azért, mert magán birtoklású szállások léteztek rajtuk, részint azért, mert használatuk nem kizárólag legeltetésre szorítkozott. Ezeken a földeken a 16—17. században a módos cíviseknek olyan állattartó, s részben földművelő szállásai, telephelyei voltak, amelyek a szállásföldet a kecskeméti és a nagykőrösi mezei kertekhez hasonlóan hasznosították. Sajnos, a szállások építményeiről eddig nem kerültek elő források. Erre a 18. századi szállásfejlődésnél fogunk visszatérni. b) A szegedi határ övezetei, a határhasználat rendje, a szálláskialakulás feltételei Szeged határának birtoklástörténetét REIZNER JÁNOS és legutóbb BÁLINT SÁNDOR tekintette át,

34 ami fölöslegessé teszi a részletező ismertetést. A 18. századi helyzetkép lényege röviden összefoglalható: 1719-ben III. Károly megerősítette Szeged szabad királyi városi jogait, majd a kun puszták birtokáért folyt per a Város és a Jászkunságot birtokló Német Lovagrend között 1725-ben olyan egyezséggel zárult, amely szerint Szeged városa lemondott a kun puszták közös legeltetési jogáról és Dorozsmáról, a Lovagrend viszont Szentmihálytelekről, s hozzájárult ahhoz, hogy Felső- és Alsócsengele puszta Szeged határába kerüljön. 1730-ban Engi homokja, Csikós semlyékje, Kántor semlyékje, Móra halma, Buzgány halma, Pap halma, 1731-ben Kistelek, Röszke, Zákány, Kereset, Csórva, Ötömös, végül 1750-ben Kisülés és Bilisics puszta birtoklására kapott a Város adománylevelet, jóllehet e területeket már korábban is a város kommunitása, illetve egyes polgárai használták. Szeged területének első ismert ábrázolása, Kaltschmidt Ábrahám 1747-ben készült helyzetrajza az így kialakult határt mutatja (4. kép).

35 A térkép tükrözi azt az állapotot, hogy a korábbi századokban a 32 Uo. 335. 33 BARABÁS JENŐ 1960. 240. 34 REIZNER JÁNOS 1899. 298—325. Harc a földbirtokért с fejezet; BÁLINT SÁNDOR 1961., 1976. 109—113. 35 KALTSCHMIDT ÁBRAHÁM térképét (Delineatio Territorii Liberae Regiaeque Civitatis Szegediensis) elsőül REIZNER JÁNOS közölte: Szeged története. Első kötet. Szeged, 1899. VI. melléklet, 320. 20