A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1982/83-1. (Szeged, 1985)

Néprajz - Ifj. Lele József: Táncalkalmak, tácba hívás Tápén

kor oda ment közéjük és „add ide a kendődet Annus, té is Ilka, té is Maris, mög té is Bözsi, gyertök táncolni."

18 A legény bevezette őket a terem közepére és nagy körben táncolni kezdett velük. Sorra jöttek azok, akiknek a lányokat behozta. Mikor mindet elvitte a párja, akkor magának is fölkért egyet. A téli bálák szünetében a lányok a terem közepére mentek, de csak azok, akiknek a táncosuk átlépett az ivóba. Némelyik vitt a lánynak limonádét. Nyelvesebb lányok odamondták, hogy „Abbúl hozzék kend, amibűi kend is iszik!"

20 Házasok nem jártak bálba. Mégis előfordult, hogy házasember betévedt. Még a rokonlányt se illett fölkérnie. Ha tette, előbb szép szóval, ha úgy nem ment, gorombán kiutasították, hiszen józan fejjel úgy se ment volna oda. A házasok részére főként télidőn rendeztek a kocsmárosok embörbált. Oda viszont a fiatalok nem mehettek el. Főként a farsangok idején volt szokásban a batyubál, amely elsősorban a házastársak szórakozási alkalma volt. A kocsmai bálaknái meghittebb hangulata volt a házibálaknak. Erre leginkább böjtidőben kerítettek sort a fiatalok. Dugbálnak is nevezték, mert böjtben a hangos mulatozást tiltották, így a táncos szórakozást is. Ezt csak a szilajabbak szegték meg. Nagyfarsangkor még hideg volt, akkor házaknál mulatoztak, de a kisfarsangi bálát az erdőben csinálták. A zenét egy vak ember, Cimbalmos Pista bácsi szolgáltatta. Szép csendesen cimbalmozott. Oda eljártak az összetartozó párok is, meg azok is, akik még nem tartottak szeretőt. Az erdei bál táncbakérése inkább a házibáléhoz hasonlított. Nem kiabáltak a legények, hanem odamentek a lányokhoz és kezét megfogva hívták táncba. Az ilyen dugbál — akár háznál tartották, akár az erdőben — nem tarthatott tovább este kilenc óránál. „Gyütt a bakter, aztán hazakergetött bennünket."

21 Tápén még az 1920-as években is a kocsmárosok rendezték a bálákat. Mindenkor volt viszont egy tekintélyes parasztember is ott, aki a fiatalokért felelősséget vállalt. Ha valaki verekedett, azonnal kilökték, s annak egy jó ideig nem volt szabad belépnie a bálterembe. Nem csak abba, ahonnan kilökték, hanem a többibe sem. A báli belépődíj mellett lámpapézt is fizettek a legények. A lányokra ez nem vonatkozott. Az 1930-as évek vége táján jött szokásba, hogy a lányok gardival érkeztek a bálba. Ettől fogva nekik is — és a gardimamának is — fizetni kellett. Az 1950-es években 2 forint 50 fillér volt a báli belépő. Ugyanakkor még lámpapénzt is fizetni kellett, fejenként 10 fillért. Jómagam akkor kezdtem bálba járni. Egy vasárnapra 5 forint lérungot kaptam. Abból tellett a belépőre és ha megszomjaztam megihattam, két pohár sört is. A zenészek bére — délután 6 órától éjjel 10 óráig való muzsikálásért — fejenként 180 forint volt. Az 1950-es évek derekán Tápén is megjelent a dzsesszzene. A parasztzenekarokat ezután csak híres bálakon fogadták meg a szervezők. Farsangokon, húsvétkor, aratóbálon, szüreti bálon, Andráskor, Katalinkor és karácsonykor, valamint a búcsú-bálban még sokáig a Töpék (Miklós Töpe Károly és parasztzenekara) húzta a talp alá valót. Közben terjedtek a nyugatias táncok, a rumba, a szamba, a csa-csa-csa és a többiek, amelyekhez már csakis a városias táncba hívás jöhetett. Amíg századunk elején a muzsikusok bére fejenként egy liter bor, vagy annak ellenértéke volt, az 1960-as években meghaladta a 400—450 forintot is. Ezért viszont este héttől hajnali kettőig kellett nekik muzsikálni. A kocsmai bálakon túl — főként a Tápairéten — rendeztek borosbálakat. „Vött az öreg Súlyom Pétör homokrúl valami könnyű bort, aztán szombaton főkötötte a kútgémre a szalmacsóvát. Akkor tudtuk, hogy vasárnap borosbál lösz Magyari Jánosné adata. Lele Józsefné adata. Ördög Pálné adata. 231