Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)

Szegeden évente négy országos vásárt tartottak, „különösen Szent Mihály és Szent György napon gyűlik össze rengeteg sok ember és állat." Első nap tartják az állatvásárt, utána három napon át „számtalan sok sátorral állnak a vásárok a piacon. Ezekre főleg a trákok, a görögök és törökök jönnek a legtávolabbi vidékről, de vannak magyar, szlovák és német kereskedők is." Kiemeli még Hódmezővásárhely vásárait, amelyek nagy sokadalmukkal és marhaeladásaikkal „egész Alsó Magyarországon kevés vásár mögött" maradtak el. A pénzszűkében lévő szegediekre vonatkozó megállapítása mellé tegyük oda egy másik, ugyancsak Szeged népét jellemző adalékát :„Mivel mindennek rendkívül alacsony ára van, mindenkinek rendelkezésére áll az élelem. Nem bőven ugyan, de amennyire szükség van." A látszólagos ellentmondás azzal oldható fel, hogy az alacsony árakat legalább részben a kis felvevőképességű kereslet magyarázza. Észrevette, hogy a lakosság nagy része analfabéta, de a műveletlenség hátterét is megvilágította:,,A betűvetést és a többi tudományt nem lusta vagy lomha jellemük miatt, hanem a szegénység miatt kénytelenek elhanyagolni." Több példát idézhetnénk rá, hogy Bél Mátyás fölfigyelt a korabeli társadalom rétegződésére, elsősorban a foglalkozás szerinti elkülönülésre. A Szegeden megtelepedett délszlávokról írta:„Elsősorban a rácok közt szokás, hogy kereset, mesterség munkálkodás szerint különülnekel — majd hozzáteszi — A magyarok is utánozzák őket." Kézenfekvő, hogy a társadalomvizsgáló Bél számára a népesség foglalkozás szerinti tagolódása tűnt szembe leginkább, s az sem tagadható, hogy ez a tagolódás bizonyos vagyoni rétegezodésnek is megfelelt. Ám szerzőnk a leírt népesség ilyen rétegződése mellett fölfigyelt a szegénységre is, szinte több megfigyelést rögzített a szegények életmódjáról, mint a társadalom vagyonos rétegeiről. Különleges figyelmet érdemelnek Bél Mátyásnak a táj etnikai arculatáról tett megjegyzései. A hódoltság utáni idők népességéről az 1715. és 1720. évi összeírások nyújtják az első tájékoztatást, ám ismertek e két összeírás hiányai. Acsády Ignác a korabeli Szegedről a következőt írja :„A városban sok iparos és kereskedő volt, de mint ilyenek, kiváltságukra és foglalkozásuk csekély jövedelmére hivatkozva, nem engedték magukat összeírni. 1720-ban... mégis felvettek 13 kereskedőt... Volt még több kereskedő is, köznéven „háti kalmár", de sem ezek, sem az elég nagy számmal levő iparosok a megélhetésre és közterhek viselésére szükségeseken kívül mit sem kerestek."

10 Most eltekintve a kézművesek és a „háti kalmárok" vagyis vándor, utcai árusok szűkös kereseti viszonyainak megállapításától — ami különben a korra igen jellemző—, azt emelnénk ki, hogy a kereskedők és kézművesek nagyobb része az említett összeírásokban nem szerepel. Már pedig éppen a kereskedéssel és a kézművességgel döntően bevándorolt görög, délszláv és német telepesek foglalkoztak. így róluk — még kevéssé föltárt levéltári forrásokon kívül — Bél Mátyás hozza az első híradást. Az ismétléseket szeretnénk elkerülni, ezért itt csak jelezzük, hogy Bél Mátyástól tudunk a Szegedre települt szlávok előrehaladt asszimilációjáról :„Több a szláv, (mint a német) — írja — de ezek úgy magukévá tették a magyar nyelvet, hogy olyanok, mintha magyarnak születtek volna. Erősen utánozzák ugyanis a magyarok szokását, és hasonló ruhában járnak." Az asszimilációt elősegítette a két fajta népelem összeházasodása:,,Azelőtt... — írja Bél — nehezebben kötöttek egymással házasságot, ma a hosszas megszokás miatt már kevésbé vonakodnak egymástól." A szegedi rácok viszont különállásukat jobban megőrizték. 10 Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Magyar Statisztikai Közlemények Uj folyam XII. Bp. 1896. 447. 168