Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)
merinói juh, J. A.) is szépen fejlődik azokon a legelőkön, ahol sok a zsenge fü és nincsenek undok tocsogók." Az igényesebb és a mostoha legeltetési viszonyokat nehezen tűrő merinói fajtát tehát a 18. század második harmadában már tenyésztették Csongrád vármegyében. A disznóknak a mocsarakés a nádasok nyújtottak táplálékot, ahol apró gyökereket és halat ettek, amitől oly kövérre híztak, „amilyenre másutt még házi tartással sem képesek..." A földművelés alapját képező termőföldet Bél Mátyás így jellemzi : a Tisza—menti „nádasokon túl a nedvességbőség miatt termékennyé válik a szántóföld... Búza és mindenfajta magvas növény megterem rajta, jóllehet egyszer szántják. Trágyázást nem igényel, sőt anélkül is gazdagon terem." Ez azonban csakafolyómentijóminőségű öntéstalajokra, ún. feketeföldekre vonatkozik. „Ami távolabb van (a Tiszától) — folytatja —, kevésbé terem, ha csak nem művelik meg háromszor, nem hajt hasznot. Máshol annyira használhatatlan vetés szempontjából, hogy még a barmoknak is alig használ." Utóbbi megállapítása a Duna-Tisza közi homokpusztákra — Szeged, Dorozsma, utóbb Kistelek határának egy részére — utal, amelyeket egészen a 19. század második feléig kizárólag jószáglegeltetésre használtak. Megállapítja, hogy „a Tiszán túl gazdagabb a gabonatermés," ami egybevág a Bél Mátyás óta e tájon élt paraszt-nemzedékek tapasztalatával. Csongrád megye népéről megállapítja, hogy „...ügyes földművelők, különösen törekvoek egyrészt a mezei munka, másrészt a baromtartás terén. Ezért aztán ritkán vannak otthon, szinte egyfolytában a mezőkön és pusztában, valamint a barmok karámjainál tartózkodnak, csak ünnepnapokon térnek falvaikba." Itt találjuk Bél Mátyás tárgyalt leírásának egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb néprajzi tanulságát, amelynél érdemes kissé elidőznünk. Miről vall ez a megjegyzés? — Megtudjuk, hogy a mezei munkát végző és jószágtartó népesség szinte folyamatosan a határban tartózkodik, csak ünnepnapokra „tér meg" belterületi házába. A pusztákon legeltető pásztorokról régóta tudott, hogy huzamosan kinntartózkodtak a jószág mellett, ám ők még ünnepnapokon sem keresték föl falvakban, mezővárosokban élő családjukat, csak késő ősszel (András-nap, november 30-a körül), amikor a barmot „szétverték," telelőre hajtották. így tehát a megállapítás inkább a mezei munkával foglalatoskodó parasztokra, jobbágyokra vonatkozhat. Az is ismert, hogy Szegeden, Hódmezővásárhelyen a 18. század első évtizedeiben kialakult az egyéni használatú — Szeged határában a magánbirtoklású — szállásföldek rendszere, amelyeken a vásárhelyi telkesjobbágyok illetőleg a szegedi parasztgazdák jószágaikat teleltették, de a szállásföld egy-egy darabját szántották is. 6 Szeged 1747. évi határtérképe a szállásövezetben már 137 „tugurium"-ot (szállást, építményt) tüntet föl, Hódmezővásárhelyen pedig az urbárium előtti földmérés alkalmával, 1761-ben 700 tanya— illetve szállás-számot osztottak ki. 7 Az a vásárhelyi jobbágy, aki szállásföldjén a gyepet feltörte, a földesúr terhek alól 3—5 évi mentességet kaphatott. 8 Ez kétségkívül ösztönözte a szállásföldek fölszántását. A szállásföldek használatáról és az ott készült építményekről a dél-alföldi kutatás az utóbbi években számos új forrást tárt föl, amelyek bővítették ismereteinket a 18. századi szálláskialakulásról, de a szállásokhoz kötődő életmódról, pontosabban a belterületi ház és a külterületi szállás közötti kétlakiságról a fölkutatott 18. századi források rendszerint hallgatnak. Adatok híján visszakövetkeztet6 Juhász Antal: Adatok a szegedi tanyák kialakulásához. Ethnographia 1975. 2—3. 276—312., Szenti Tibor: A vásárhelyi tanyák adatai az 1744—1848-ból megőrzött becsüjegyzőkönyvekből I— II. Vásárhelyi tanulmányok IX. Hódmezővásárhely, 1979. 69—124. 7 Tárkány Szűcs Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Bp. 1961. 209. 8 Tárkány Szűcs i. m. 209. 165
