Bél Mátyás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-2. Bél Mátyás: Csongrád és Csanád megye leírása. Megjelent a szerző születésének 300. évfordulójára. (Szeged, 1984)
a nemesi patrónusok, sokszor pedig a városok a maguk költségén, németországi egyetemekre küldték diákjaikat, elsősorban Wittenbergbe. Az innen hazatérők városaikba mentek vissza, hogy átadják frissen szerzett tudásukat másoknak. E körforgás révén a 17. századra kezdett kialakulni egy — már szám szerint is jelentős —evangélikus értelmiségi réteg, amely a városon belül mint lelkész, iskolamester, orvos, költő, zenész, mérnök, stb. ténykedett, amely tudásában e korszak európai színvonalán állt, jelentős külföldi kapcsolatokkal és tapasztalatokkal. Tudásuk, foglalkozásuk, családon belül öröklődött, és így neves családok több generációját figyelhetjük meg a 17. században. Jelentős írásbeli tevékenységet folytattak, teológiai, orvosi, történeti, földrajzi, stb. munkák sora kerül ki kezük alól, és nem meglepő az elmondottak után, hogy ezek jelentős része külföldön — zömmel Németországban — jelent meg. Bár közöttük igazán kimagasló egyéniség alig akad, kár hogy a magyar tudománytörténet — mint alkotó körről — elfeledkezett róluk, egészen napjainkig. Munkáikat Szinnyei életrajzi lexikonából és felekezeti (evangélikus, kálvinista) feldolgozásokból kell kibányászni, holott neveik, személyük a korszak kutatói számára ismerősek, és lépten nyomon előkerülnek. (Ráadásul az egyházi jellegű feldolgozások a teológiai munkásságra fektették a fő hangsúlyt, így aztán jeles szerzők alapvető munkái maradtak említés nélkül.) A magyar szellemi élet 18. századi fölvirágzását nélkülük nem tudjuk megmagyarázni. Látszólag érthetetlen jelenség, hogy ezek az emberek külföldön tanultak, ott publikáltak, elismerték, sokszor jó állással hívták, csábították őket, sőt néha egy ideig ilyen ajánlatot el is fogadtak, de azután mégis visszatértek a szülőföldre. Munkáikban, óriási terjedelmű levelezéseikben a szülőföld, az övéikhez tartozás igen nagy szerepet kapott. És igaz ennek a fordítottja is. Aki egyszer elszakadt, esetleg maga a közösség kivetette, az életén át hordozta ennek következményeit. E ragaszkodásnak egyik legjobb példáját az evangélikusokra is kiterjesztett 1671. utáni üldözés időszaka adja. A lelkészek, iskolaigazgatók, tanárok szerteszéjjel szóródtak, az iskolákat, templomokat bezárták. Mégis, a Thököly—fölkelés rövid ideje alatt tüstént visszatértek a legtöbben, de az igazi változás csak lassan, az 1690-es években következett be. A több mint két évtizedes távollét után a jól ismert nevek ismét föltűntek az újra megnyíló iskolák élén, valamint a lelkészi székekben. E felvidéki értelmiség ragaszkodása nemcsak közvetlenül a szülőföldre, a Felvidékre vonatkozott, de az országra is, ahol éltek. Ők a magyar királysághoz tartozónak vallották magukat, magyarnak—pontosabban „Hungarusnak". Ez nem mondott ellent annak, hogy főként német anyanyelvűek voltak, hiszen a mai értelemben vett „haza" és „magyarság" fogalom nem létezett, a „Hungarus" szó nem etnikai, hanem politikai hovatartozást jelölt. Ez a hungarus tudat igen erősen élt e rétegben, és munkáikban állandóan azt hangsúlyozták : művük megírásának célja a külföldiek számára bemutatni az országot, vagy hogy olyan könyvet készítsenek, amilyen más, fejlett országban már van, nálunk pedig még eddig nem volt. A 17. századi szellemi élet képviselőit vizsgálva azonnal szembetűnik, hogy azonos családok egymást követő generációi ténykednek ugyanabban vagy a környező városokban, látnak el azonos feladatot, töltenek be hasonló tisztséget. Ilyen családnevek megállapításához elég belenézni a wittenbergi egyetem hallgatóinak nevét és adatait tartalmazó könyvekbe, és máris sorolhatjuk: Hellenbach, Pilarik, Burius, Frölich, Lány, Sculteti, Parschitius, stb. Az anyakönyv szerint például 1654-ben egyszerre két Hellenbach 1 (János és János—Kristóf) 1666-ban pedig három Pilarik 1 ASZTALOS Miklós: A wittenbergi egyetem magyarországi hallgatóinak névsora. 1601—1812. Bp. 1931. p. 127. 114
