A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1980/81-1.(Szeged, 1984)

Régészet - Fábián Gyula: Újabb adatok a honfoglalás kori íjászat kérdésköréhez

Tapasztalatom szerint a legjobb anyagot a szarvas felületes és mély ujjhajlító izmainak a csánkra lefutó ínrostjai szolgáltatják. A szarvas ujjhajlító inában keresz­teződés csak az ipszilon alakú elágazásnál van. A vékonyabb ujjnyújtó inak teljesen párhuzamos rostrendszert mutatnak. A nagyobb szarvasbikákból, a hátsó lábakból 30—35 cm hosszú inakat is ki lehet szedni. így egy íjkar csaknem egész hosszán egy-egy érintetlen szál fut végig az elkészítés után. Körülbelül 3—4 szarvas (mond­juk 12 db levágott láb) elég anyagot ad egy íjhoz. Az ín kidolgozását fokozatosan leegyszerűsítettem. Szükségtelen a török íjkészí­tésben említett savanyú tejben való áztatás. A száraz inat óvatosan meg kell kala­pálni és kézzel, foggal és körömmel hosszú rostokat szaggat az ember. Majd úgy kell bánni az anyaggal, mint amikor a kendert tilolják. Vannak akik vasfésűvel húzgálják. Egy-egy íjkarra 35 g száraz inat kell számítani; középvastagítást, felhajlásokat bele­számítva 100 g ín nagyjából elegendő. Az ínrost felrakásában különböző iskolák lehettek a régi világban. Az egyik nép mesterei így, mások amúgy dolgoztak. Az ínrostok enyvezéséhez, jó ha van egy úgynevezett „csónak". Ebbe öntjük a híg enyvet (halenyv vagy bőrenyv). Az ínrostokat összerendezzük úgy, hogy egyik szál vége meszsze beérjen a másik szál kezdete fölé és kisebb adagokban beáztatjuk a a csónakba. Döntő a hígítás foka, a hőfok és hogy föltétlenül száraz ínrostok kerül­jenek kapcsolatba az enyv kolloiddal. A száraz ínrostoknak kolloidot és nem vizet kell szívniuk. Forró enyvben a rostok összeugranak és tönkremennek. A hő körül­belül annyi, mint a langyos fürdő, 35—40°C. A viszkozitás: mint a hígan csepegő méz. Mindezt sokkal szakszerűbben mérni lehetne, de talán ez a leírás jobban visz­szaadja a népi tapasztalatot. Mikor az enyv átitatta a nyalábokat, a fölösleges enyvet kinyomkodjuk és azonnal rétegesen felrakjuk az íjkarokra. Ha két réteget terveztünk a második réte­get mintegy hathetes száradás után rakjuk fel. Érdekes egy ősi kínai eljárás is, amit szintén kidolgoztam saját használatra. 11 A készítendő íj hátoldalának megfelelő falemezt készítünk. Erre egy vékony bél­hártyát húzunk. Miután ez megszáradt, kifeszült, ez lesz az ínrostréteg alapja. Az egy­nyalábban kiemelt, átenyvezett ínrostköteget erre helyezzük rá és kilapítjuk, elsimítjuk. Az enyves kilapított ínköteg rászárad a bélbevonatú karokra. A bélhártya csak azért kell, hogy ne az ideiglenes karokhoz tapadjon az ín. Egy hónapos szárítás után oldalt elvágjuk a bélhártyát és máris kész egy hosszú, makromolekuláris rostokból álló lemez. Ezt lehet felragasztani az íj külső feszítő oldalára, csak előbb a bélhár­tyamaradékot le kell kaparni az ínrétegről. Ennek az eljárásnak az íjak kisipari soro­zatgyártásában lehet előnye, valamint abban, hogy sok nedves ínnal nem áztatjuk meg az íj famagját. Gyorsabban készül így az íj. A kínaiak a tarkószalagot is használták inazásra. Az olvasható néha olyan leírás az íj inazásáról, hogy a szarvasmarha tarkószalag­ját „nagy erővel préselik" az íj hátára. Itt a nagy erővel préselés kifejezés teljesen fél­revezető. Az ínrostok száradás közben maguktól rázsugorodnak a faalapra. Összefoglalva : a lényeg az, hogy az íj külső vagy hátoldalára, ahol a nagy húzó­feszültségek lépnek fel, kolloidba ágyazott hosszú rostok kerüljenek. A régi íjasmes­terek természetes anyagokkal dolgozván tapasztalatból sok ezer éve tudták azt, amit most műanyaggal újra feltaláltunk: üvegrost szálakat poliészter gyantába ágyazva, ellenálló rugalmas szerkezet áll elő. 11 Laver, E., A Chinese composite reflex bow. Journ. Soc. Arch. Ant. Vol. 6. 1963. p. 7—9. 67

Next

/
Oldalképek
Tartalom