Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
UTÓSZÓ Munkám végéhez érve, úgy érzem, hogy személyesen is el kell köszönnöm az Olvasótól azzal, hogy számot adok művem belső történetéről, személyes hátteréről, ha szabad úgy mondani: élményi múltjáról. Abba az emberi közösségbe születtem bele, amelynek néprajzi vizsgálatát és summázását feladatommá, hivatásommá tettem. Ami a forrásanyagot illeti, első helyen kell megemlítenem — mert ezekért föltétlen felelősséget merek vállalni — azokat a személyesen szerzett tapasztalatokat, amelyeket részben gyermekkori közvetlen, de jelen fölhasználásukban szigorúan ellenőrzött élményekből, visszaemlékezésekből, majd pedig kerek félszázadon át szándékos megfigyelésekből, tudatosan gyűjtött anyagból merítettem. Társadalmi helyzetem amennyire elősegítette, annyira próbára is tette munkámat. Nem kívülállóként közeledvén a szegedi világ felé, óhatatlan idegenkedéssel, gyanakvással, megtévesztéssel nem kellett megküzdenem. Ugyanakkor azonban éppen a benneélés miatt, az általános népiben az egyedi, helyi mozzanatok fölismerése, elkülönítése és helyes mérlegelése éppenséggel nem volt könnyű művelet. Visszatekintésem során legelsőnek azok a kortárs paraszti személyiségek jutnak eszembe, akiknek emberi magatartása, élete és munkája eleven tanulságként, szinte jelképes erővel él bennem, hiszen a részletek természetesen már nem is mindig ragadhatok ki belőlük világosan. Ami a magam személyét illeti, a félárva gyerekkorból elsősorban egy hagyományőrző alsóvárosi parasztasszony, Bálint Sándorné Kónya Anna (1865—1945), a szegedi paraszt gyökérzetü paprikakultúra eminens munkása idéződik föl előttem, amint őrködik a karácsonyesti lakoma kultikus rendjén, nagypéntek hajnalban kisöpri a házat, égiháború idején szenteltgyertyát gyújt, gyalog járja meg a radnai búcsút, négy árva rokongyermeket úgy nevel föl mint a magáét, gondoskodik szolgálójának férjhezmenéséről és lakodalmáról, halálig viseli a parasztkontyot és kötőt, az asszonysors ősi szegedi címereit. Gyakorlati érzéke, józan emberi kötelességtudása föltétlen, de a jó halál kegyelméért azért mindig ott van a zsebében a Hét mönnyei szent zár. Mellette öregapám Bálint Pál (1838—1920) áll, aki családi hagyományként halász, majd révész volt, végül a nagyvíz a tanyára sodorta. A rokonságból élőként jelenik meg előttem nagybátyáim közül Kónya Imre kútásó, Bálint Mihály tanyai barkácsoló, nagynénéim sorából Kónya Rozália imádságosasszony, továbbá az írástudatlan Balogh Agnes, a szegedi szónak Móricz Zsigmondtól tisztelt, istenáldotta mestere, mostohatestvérem Katona Antal paprikamolnár, Kormányos Rozália unokahúgom. A szomszédok közül a mesemondó Kántor István kubikos, felesége Kéri Julis, tanyai csikósok ivadéka, pásztornóták és archaikus hagyományok hírmondója, Szécsi Pál paraszti lóorvos, Berta János híres böllér, Szélpál András hajdani gulyásbojtár, Rúzsa Sándor emböre, a bűbájosként emlegetett és rettegett Baranyás Ferenc, 923