Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

ták táncba. Akkori módja azehúzás volt. A lánynak húzódoznia illett. Nem volt könynyű táncba vinni, csak némi vonakodás után. Kovács János írja, hogy „nagy erőlködést kellett kifejteni a legénynek, valóságosan „elhúzni" a lányt, mert szemérmetlenségnek, illetlenségnek tartatott, ha rögtön elment egy érintésre vagy egy húzásra táncolni a legénnyel." Azóta már intéssel, kacsintással és „szabad" kérdéssel hívják a lányt táncba. Bálba, mulatságba a tápai lányok még századunk első évtizedeiben is a tánchely szomszédságában gyülekeztek és ott várták, hogy a legények majd táncra hívják őket. Ez úgy történt, hogy egy ügyesebb, elevenebb legényt a társai megbíztak azzal, hogy kit hívjon be táncosuknak. Ez kiment, majd a lányokat zsebkendőjük sarkánál fogva vezette be. A legény négy-öt lányt is bevezetett egyszerre. A lány nem is tudhatta előre, hogy ki hívta be. Olykor megkérdezte a legényt : kinek hin kend? Erre legtöbbször ezt a kurta feleletet kapta : majd möglátod! Ebből az is kitűnik, hogy régebben a lányokat tegeztek, viszont nekik a legényt kendezniük, magázniuk kellett. Megkezdődött a tánc. A tápai legények mulatsága idején még a századfordulón is kendővel fogták körül a derekukat. A részletekre sajnos már nem emlékeznek, a viseletnek azonban föltétlenül mágikus háttere volt. A nóta

20 végén a lányok kimentek és várták az újabb nótához, vagyis tánckezdethez való bevezetést. Egyik-másik önérzetesebb lánynak nem tetszett az a legény, aki behívta, ezért faképnél hagyta és kiszaladt. Ezzel azonban kitette magát a kitáncoltatás, kimarsoltatás, kimuzsikálás megszégyenítésének, íratlan törvény ugyanis, hogy nyilvános táncmulatságokon a lánynak mindenkivel táncolnia kell, aki csak fölkéri. Az esetleg visszautasított legény úgy vett, vesz magának elégtételt, hogy valamelyik pajtása táncba viszi a lányt ugyan, de a nóta közepén hirtelen magára hagyja, és felszólítja, hogy a bálból távozzék. Máskor meg odainti a muzsikásokat és zeneszó kíséretében az ajtóig táncoltatja, sőt ki is pöndöríti. Az effélékből természetesen sokszor kerekednek véres verekedések. Előfordult az is, hogy a lány szégyenében elpusztította magát, nekiment a Tiszának.

21 A téli, főleg farsangi bálokról, hagyományaikról bővebben a jeles napoknál szólunk. Ilyenek voltak a céhek világát is idéző batyubál, kompániabál, körbál, tápai borbál, újkígyósi cuháré, a hajdani mónárbál, superbál, továbbá az asszonybál, embörbál, embőrpárosbál, párosbál, legénybál, maszkabál. Csonkavasárnap, vagyis a nagyböjt első vasárnapja volt a cigánybál. Ilyenkor már ők is ráérnek bálázni. A serdülők számára rendezett házimulatság tréfás, részben már említett neve fingibál, padkaporos bál, komolyabb szóval kisbál. A nyári időszakra esett még a céhes időkben visszanyúló és a magyarszabók védőszentjének, Szent Annának ünnepén rendezett annabál, amelyen valamikor a környékbeli magyarszabók is megjelentek családjukkal egyetemben, bár természetesen más iparosok elől sem zárták el. Az annabál a későbbi évtizedekben, de még napjainkban is virágzik, korunk fiatalsága is számontartja. Nevezetes nyári bál volt még a havibál, búcsúbál is, amelyet az alsóvárosi templombúcsú napján, vagyis Havi Boldogasszony ünnepének (augusztus 5) estéjén szoktak tartani, amikor már a búcsú egyházi része, így a vecsernye, továbbá a búcsúkörösztök, vagyis zarándokcsoportok szülőföldjükre való visszatérése is megtörtént. A havibálat részben a Bruckner-kertben, részben pedig a régi török eredetű, duttyán néven emlegetett templomkörüli alkalmi vendéglőkben tartották. Ezek a dutytyánok hatalmas sátrak voltak, főleg a szomszédos Szentháromság utcai száraz bejá20 A nóta szűkebb értelemben a muzsikálásnak, illetőleg táncnak két szünet közé eső szakasza. A nóta farka az a ráadás, amelyet a muzsikások lakodalomban, bálon a táncolók farka van a nótának — kiáltozására a nóta vége után húznak. Olykor fizetnek is érette. 81 Egy röszkei esetről Ethn. 1899,333. 912