Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Inkább a jókedvű fiatalság körében járja a csapdkicsacsi, tápaiasan csapdlëcsacsi. Négyen játszszák. Mindegyik 8-8 lapot kap kézhez. A feladat az, hogy minél hamarabb összegyűjtsenek a játékosok maguknak egyszínű, 8 lapból álló teljes sorozatot. Evégből egymás kártyájából leborítva küldözgetnek sorban egy-egy lapot. Ezzel a cserélgetésre nyílik lehetőség. Akinek leghamarabb sikerül a sorozatra szert tenni, az a kártyáját csapd ki csacsi! — szavakkal hirtelen az asztalra vágja. A többi gyorsan követi. Aki utoljára dobja el, az lesz a csacsi. Tápén ismeretes a zsidós. Négyen játsszák. A játék kezdetén a makk alsót kiveszik, így tehát 31 lap marad. Mindenki 8-8 lapot kap, az osztónak viszont 7 lapja lesz. A piros alsó neve a zsidó, vörös zsidó. A páros (két hetes, két csikó, stb) kártyalapokat már a játszma elején mindenkinek joga van eldobni. A zsidó a másik két alsóval nem párosítható. Most sorrendben egymástól húznak, a húzott lapot párosítják, vagy kénytelenek megtartani. Ez a cserélgetés addig tart, amíg minden kártya meg nem találja a maga párját. így természetesen a zsidó végül kimarad. Aki kezében tartja, annak is zsidó a tréfás neve, a következő játszmához б köteles osztani. A játék más tápai nevei: vörös zsidós, húzós, szopis, copis. Szintén tápai játék a. pirospapucs, pirospapucsozás. Két személy szokta játszani, mindegyiknek 16-16 kártya jut. Alulról kell húzni és aki pirossal borít, az ellenfele elviszi. Az győz, akinek leghamarabb elfogynak a kártyái. A század elején, főleg a fiatalság körében divatozott a nyilván kaszárnyai eredetű fajer is. Rendesen négyen játszották. A kártyacsomóból kapott mindegyikük 4-4 lapot, 4 lapot pedig az asztalra terítettek ki. A cél az volt, hogy egy színből mielőbb 31-et nyerjen, vagy egy értékből, mondjuk a hetesből 4-et mutasson valaki. A hetes, nyolcas, kilences, tízes a számértéke szerint számított. Az alsó, felső, csikó értéke 10, a disznóé 11. A cél érdekében sorban joga volt mindenkinek az asztalon lévő kártyából egyet felhúzni, és a maga érdekei szerint kicserélni vagy visszavenni. Aki leghamarabb tudott nyerő kártyát összeválogatni, sa. fajer kiáltással az asztalra dobta, és ezzel a játszmát meg is nyerte. A szórakoztató és szerencsejátékok között Szegeden is a máriás, ritkábban nevén máriázás foglalja el az első helyet. Több változata ismeretes. Ketten-hárman, négyen vesznek részt benne. A tét nem nagy. Olykor előre megegyeznek, hogy borra játsszák. Ilyenkor bor máriás a neve. Előzetes megállapodás szerint vagy a nyertesek vagy a vesztesek rendelik. Természetesen együtt isszák meg. A dalommáriást hárman 10-10 kártyával játsszák, két kártya pedig dalomba (talon) kerül, amelyet az elsőnek joga van kicserélni, miután kijelentette, hogy mi lesz a tromf. Egyik közismert változatának ultimáriás, röviden ulti a neve. Itt az a nyertes, aki az utolsó ütést elviszi. A rúfmáriás, másként zajgósmáriás vagy egyszerűen csak máriás, parasztságunk kedvelt játéka. Négyen ülnek neki. Az első, aki bejelenti a tromfot, segítségül hív valakit, ilyenformán: segít a piros tízes, makk király. Ezzel összejátszik és nyereségre törekszik, a másik kettő velük szemben szintén nyerni akar. Ilyenkor szokták a húszat, illetőleg negyvenet, vagyis azonos színű csikót és felsőt bejelenteni, ami a végén a nyereséget gyarapítja. A krájcmáriás menetét nem ismerjük, Cserzy Mihály, a szegedi kocsmák régi krónikása emlegeti.

37 A semmirekellő emberre Szegeden is mondják: máriás huncnt. Főleg iparosok, munkások, kubikosok, régebben disznóvágók körében több tiltott szerencsejáték is járta. A huszonëggy országszerte ismeretes. Helyi szónak látszik a tropa, amit akkor mondanak, ha a lapokat el kell dobni, mert már több jött huszonegynél. A két ásznak nóbli a neve. Ha a játékos már nem kér több lapot a bankostól, akkor ezt mondja : rëszta. A huszonegyet a betyárok

38 így játszották : „a bankos letette a pakli kártyát a csárdaasztalra, kivette a mellényzsebből vagy a szűrujjból a bicskát, kinyitotta és úgy ütötte vele keresztül a kártyát, hogy a bicska hegye megállt az asztalban. Arról azután húzott mindenki annyit magának, amennyi kellett, a bicska pengéjén keresztül." A ferbli különösen kubikosok, meggazdult iparosok, kupecek játéka volt. Menetét nem részletezzük. Országosan kialakult szabályaihoz képest csak a helyi eltérésekre utalunk. Alvilági neve ferkó, hajdani hivatalnokok nyelvén hazai csöndes. Műszavai szegedi kártyások nyelvén így módosulnak :kunstök 'négy azonos értékből álló lap', horpasz 'forpasz', untbunt 'csatlakozás a horpaszhoz és cupaszhoz'. Egyedül a putyinak nem volt semmi joga, csak kötelessége. Mindig ő osztott és játék közben illett csúfol kodni vele: szegény putyi, vacak putyi, örök osztó." Eszter. Növi Sad 1968, 77. 37 Öreg Szeged 5. 38 Régi időkből 6. Vö. még Gerendás szobákból 99. 59