Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
falukból regösének változatok kerültek elő — farsangi köszöntő formájában. 73 Elképzelhető, hogy ezek a dallamok a valamikori országos elterjedés utolsó alföldi képviselői. Régi balladáinkat legkevésbé az Alföld őrizte meg. Ilyen szempontból is kivételek a Szegedről kirajzott települések. A múlt század végén gyűjtő Kálmány Lajosnak köszönhetjük az innét származó rendkívül becses anyagot, mely lényeges vonásokkal gazdagítja a középkori magyar balladáról alkotott képünket. Néhány típus csak szegedi hagyományból ismert, és sok más ballada legtöbb változata innét való. 74 Föltételezhetjük, hogy a tekerőt — ezt a kedvelt középkori hangszert — a DélAlföldön Szeged tartotta fenn a török hódoltság alatt, és a ma már csak Szentesről ismert hangszer valószínűleg e hagyomány utolsó, félreszorult maradványa. Hasonlóan a duda-zenéléshez, mely a városból kikopva egy darabig még tovább élt a távolabbi tanyákon. A szegedi zenedialektus vizsgálata során egy kis-táj helyi sajátosságainak, jellemzőinek lehetőség szerint a legteljesebb feltárására törekedtünk. Ezek a sajátosságok azonban sok esetben túlmutatnak a szűkebb földrajzi környezeten. Következtethetünk belőlük a központi és legnagyobb magyar zenedialektus-terület, az Alföld ma már feledésbe merült vonásaira. 73 Itt mondok köszönetet Burány Bélának, a gyűjtőnek és Bodor Anikónak, aki a dallamokat hozzám eljuttatta. 74 Vö. Vargyas L., A magyar népballada és Európa I. 173. 601