Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

földbe. Ez я füge. Ökölbeszorított kezére fekteti a bicskát és a levegőben megfordítva vágja a földbe Ez meg a döme. Hüvelyk-, nagy- és kisujját becsukja, és a bicskát mutató- és nevetlen ujja közé szorítva vágja a földbe. Ez a vëlla. Függőlegesen tartott markába helyezi, élével lefelé a bicskát, majd feldobja, hogy azután estében belemeredjen a földbe. Ez pedig a marok. A következő köröm, mozsola, futisz figurája a belevágóéval egyezik. Lehetséges, hogy régebben jellegzetes mozdulat kapcsolódott ezekhez is. Most kinyújtott tenyerét vízszintesen tartja, a bicska hegyét a kisujja végére helyezi, a nyelét pedig a hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, majd a földbe ereszti. Ez az ujjak. Tenyerét függőlegesen tartja, a bicskát hegyével lefelé, a kezefejére helyezi, ügyesen föllódítja, hogy aztán a földbe meredjen. Ez meg a kézhát. A fej figurája ugyanaz, mint a belevágóé. A bicska hegyét kitartva, a bal kéz hüvelyk- és mutatóujjával megfogja, a jobb kezével pedig rácsap a bicskanyél végére. A bicskának bukfencet kell vetnie a levegőben, és utána a földbe merednie. Ez a legnehezebb : praccs a neve. Az utolsó figura a pipa, egyezik a belevágóval. Aki mindezeket a figurákat megcsinálja, és nem bukik meg, azaz a bicskája hegye mindig belemered a földbe, akkor van egy lova. Ezt úgy jegyzi föl, hogy maga mellett egy vonalat karcol a bicska hegyével a földbe. A játékot mindaddig joga van neki folytatni, amíg valamelyik figurát el nem véti. Ilyenkor a soronkövetkező folytatja a játékot azzal a figurával, amelyet előbb nem sikerült megcsinálnia. Addig játszanak, amíg rá nem unnak. így dudelláztak a század elején Alsóvároson. Más változatai is voltak, de ez a menet vált törvényszerűvé. Tudomásunk szerint ma már nem játsszák. A tápai változat a következő : megfogják a bicska hegyét, hogy a nyelével legyen fölfelé, megfordítják a levegőben, hogy estében a földbe meredjen. Ez a nagyvágancs. Azután öklükről vágják a földbe. Ez az ököl. Most a negyét úgy fogják, hogy a nyele áll lefelé a levegőben és megfordítva, a földbe vágják. Ez meg a pitty. Azután a nyelénél fogva fordítják a levegőbe és úgy mered a földbe. Ez a bunkó. Most csak egyszerűen belevágják a földbe. Ez a belevágancs. Végül a szájukba fogják a bicska hegyét, és jobb kezükkel kiütik, hogy így meredjen a földbe. Ez a száj. Most már van egy ló. Ezt még az ököltől kezdve megismétlik, amíg hat ló nincs ki. Ezután balkézzel is végigjátsszak, de ezt már csak háromszor. Ezzel kijárnak egy iskolát. A játékszabályok egyébként megegyeznek az alsóvárosival. Fuss, FUSS, КАТА. A katicabogárnak népünk ajkán katalinbogár, kata, katalin, katalina a neve. Tavasz kezdetén „nagyon jár kel — írja

13 Tömörkény — a katalinbogár. Ez szent állat, bogárban nincs is rajta kívül több. Igen nagy tiszteletben részesül régi idők óta. A gyereknép, ha a ruhájára repül, vagy ha a szobában találja, megfogja, szelíden a tenyerére teszi, úgy viszi ki a napra. Más bogarat megfogni nekik irtózat, de a katalinnal szemben ezt nem teszik. Ellenben szeretik, azért viszik a napra, hogy ott ismét boldogan elrepülhessen. Intik is, hogy szálljon el, mert veszedelem környékezi, haragszanak rá a törökök, tatárok és bántása végett keresik. Ezt így mondják a katalinnak versben a gyerekek: Szállj el, szállj el Katalina, Gyünnek a törökök ! Sós kútba tösznek, Onnan is kivösznek, Kerék alá tösznek, Onnan is kivösznek... Mondják, hogy ez a játék onnan van, hogy a bogár előbb megmerevedik a tenyéren, azután lassan kezd mászni, s mikor a tenyér szélére ér, hirtelen elrepül. Bár hiszen más bogár is van ilyen szokású, mégsem dalolnak neki." Alsóvároson a kezünk fejére tettük és éneklő hangsúllyal ezt mondogattuk: Szállj el, szállj el, Fuss, fuss kata. Gyünnek a törökök: Sós kútba vetnek, Onnan is kivösznek, Szállj el, szállj el, Fuss, fuss kata : Kerék alá tösznek, Onnan is kivösznek. Cinkalánnyal étetnek. 13 Új bor idején 59. 4* 51