Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

CSÜLKÖZÉS. Régi városi társasjáték, amelyben fiúgyerekek, legénykék különösen böjti időszakban vettek részt. Ma már csak Tápén él. Öten-hatan összeállottak. Egyikük lett a csősz. Mindegyikük kezében egy-egy karó volt, amelyet egyik végénél a lábuk fejére helyeztek, a másik végénél fogva pedig megmarkoltak, majd a lábukkal minél messzebbre próbálták ellendíteni. A csősz az lett, akinek botja a legrövidebb utat tette meg. Most egy megszabott határvonalról mintegy 6-8 méterre felállított, csülök néven emlegetett fadarabra céloztak. Ha valamelyikük eltalálta, azaz feldőlt, akkor joguk volt az elhajított botjukért beszaladni. A csősz feladata volt a csülök őrzése, illetőleg gyors fölállítása. Ha ez sikerült, botjával megszúrt valakit azok közül, akik a maguk karójának kimentésén mesterkedtek. Most már ez lett a csősz és a játékot újra kezdték. DÓLÉZÁS. Az első világháború előtt serdülő fiúgyerekek, legények társasjátéka volt, főleg nagyböjti vasárnapokon.

9 Elmúlt. Ma már csak idősebb nemzedékek emlékezetében él. Ismerték Szőregen, Törökkanizsán, Cernyán, sőt Dorozsmán,

10 Makón, Vásárhelyen is. A játékra emlékeztet az az elszigetelődött szőregi rádóléz ige, amelynek Péter László tanulsága szerint ez a jelentése : kibánik valakivel. A dóié mintegy 10 cm hosszú henger alakú, két végén kúpszerű hegyben végződő fácska. Tanyán elvétve paja, Újkígyóson büge neve is hallható. Mint említettük, fiúk, legények játszották koratavasszal, vasárnap délutánokon kint a nyomáson, vagyis a városszéli legelőn : az alsóvárosiak a temető mellett, a felsővárosiak pedig a Gecemánban. Tömörkény arról is megemlékezik,

11 hogy szegedi fiúk katonáskodásuk alatt is szívesen szórakoztak vele. Az alsóvárosi játékban többen vettek részt. Leginkább a csűrdóié járta. Először is a dólépálca dólébot, dóléütő néven emlegetett lapockaszerű falappal mintegy másfél méteres kört kerítettek a földbe. Ennek vár, csűr volt a neve. Aki ütött, beleállott a várba. Az ütés úgy történt, hogy a dóiét egyik kezével a levegőbe dobta, a másikban lévő dólépálcával pedig elütötte. Ha többen játszottak, valaki föl is adta ütésre neki. Ez volt az adogató, maga meg az ütő. Ha az ütés nem sikerült, akkor mögbukott vagyis a csűrből kiment, és másnak adott helyet. A csűrön kívülállók iparkodtak a repülő dóiét elkapni, vagy onnan, ahova leesett, a csűrbe behajítani. Ha ez sikerült, akkor helyet cseréltek. Ha nem sikerült, az ütő kiment a csűrből és a dóié hegyes végére ütött : ez volt a bice, dólébicc. Erre a dóié a levegőbe pördült, és a dólépálcával messzire elütötte. Ha a dóié pontosan a csűr vonalára esett, akkor az ütőnek joga volt félkézzel kiütni, vagyis azzal a kezével, amelyben a dólépálcát tartotta: egyidejűleg a dóiét feldobni és elütni. Ha nem sikerült, akkor megbukott. Ez volt a sülé. Más változat szerint a kiütött dóiét a kintlévő a lábfejére tehette, és úgy lódította a vár felé. Ez volt a ruga. Ahol leesett, onnan kézzel próbálta a csűrbe dobni. _A dólézásnak régebbi szegedi gyűjtők még több fajtáját, változatát, elnevezését is megörökítették, így Debreczeni Jánosnak a múlt század derekáról származó anyagában található a várbeli dóié, Kovács Jánosnál várasdólé. Ez lényegében a fönti csűr dóié menetével egyezett. Itt csak Debreczeni János kéziratos előadását idézzük. „A földön egy kör keríttetik —jegyzi föl Debreczeni János, — eza vár. Ha kettőnél több a játszó, közülük az egyik csürembör. Ez a dóiét amennyire tudja, elüti a vártól, s a többiek egyenkint behajítják azt a várba. Most emezek ütnek s a csűrember mindnyája ütését behajítja a várba. Ha a dóié nem ment be tökéletesen, hanem a vár szélét érinti, ez a helyzet neveztetik: picik. Ha a dóié a váron kívül esik, akkor az ütő biccent, vagyis botjával a dóié egyik hegyes felére csap és a felugrottat tovaüti. Ha még ezután sem ment a dóié a várba, akkor az ütő tölt, vagyis háromszor biccent, s a dóié távolát a vártól lépésekben olvassa és ezen szám neve ló. Ezután folytattatik, míg tökéletesen a várban nem lesz a dóié. Ha a dóiét repültében a kinn levő elkapja, nem tartozik a várba hajítani, mert lëvan." Kovács hosszadalmas várasdólé-leírását itt nem idézzük, hanem csak a szövegre hivatkozunk. A benne előforduló számos eltorzult latin szó szerintünk arra utal, hogy valamikor gimnazista diákok is játszották. A dólézás népi vagy iskolai eredetéhez, esetleges összefüggésekhez hiányos ismereteink folytán azonban nem tudunk hozzászólni. Annyit azonban megemlíthetünk, hogy a kismartoni gettó hajdani gyerekjátékai között hasonlót olvastunk. Sajátságos, hogy ottani Telespiel neve is emlékeztet a mi dólénkra. 9 Kovács 417. A magunk kiegészítéseivel is. 10 Fábián K., Dóié (paja, czigere). Nyr. 1885, 233. 11 Szegedi parasztok és egyéb urak 176. 48