Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

dájával beszíl, pedig csak a bíressivel. Akkor mondta : no ha ki nem tanálod, hogy én mijön állok, vége az életödnek. A cipő talpán uram, a cipő talpán. Igaza vót, azon állt. így a cigánybérös feleségül kapta a gazdacigány lányát, később pedig az egész vagyomját. Ismerjük Móra Ferenc írói művészetében az epikai hitel nagy jelentőségét. Legtöbb novellájának, történetének van forrása. Ő maga hol az írott, hol az íratlan, azaz népi hagyományból merít: szinte csak új változatot teremt. Mátyás királynak a szegedi tájon viselt mondai kalandjait, bölcs ítélkezéseit számos művében költötte meg. Kérdés, mennyiben merített az élőszavas paraszti előadásból, amelyet környékbeli ásatásai során annyiszor volt alkalma meghallgatni. Hiteles népi adatok, bizonyítékok hiányában mégsem merjük állítani, hogy Mórát akár Mátyás-történeteiben (A gyevi törvény, A dorozsmai varjú), akár a török idők költőien naiv szegedi képeiben (Balázs a bürgével, Tápai diplomaták) a helybeli folklór ihlette volna. DÓZSA GYÖRGY. A parasztkirály föltétlenül ott volt a történeti mondavilág régi szegedi hősei között.

13 Nem tudjuk, milyen körülmények között fogadta fiává a szegedi főbíró, mindenesetre azonban Verancsics Antal szerint Szapolyai János vígezetre osztón fejét viteté neki, és Szegeddi kildé ajándékon az szegedi fejbírónak, kinek Pálfy Balázs neve vala. Mely Pálfy Balázs hites atyja vala nekie. Szerémi György még hozzáadja, hogy „ott ragaszkodtak hozzá és Szegeden az ő fejét mint ereklyét tartogatták, mások pedig kinevették." Hogy Dózsa alakja mélyen bevésődött a szegedi népemlékezetbe, arról Kálmány tanúskodik: „Nyomát találtam, de csak nyomát Dózsáról szóló dalnak is, mely ezelőtt pár évtizeddel nem volt ismeretlen. Lejegyezni egy sorát sem jegyezhettem le, mert akik tudták, elhaltak, akik pedig hallották dalolni, csak a tartalmára emlékeztek. A dal Dózsát — kit a nép Rákóczinak tart, a Dózsa nevet elfelejtette — mint a nép szabadítóját magasztalta, kit azért mert a szögény embörnek jót akart, az urak elfogtak, eleventen megsütöttek és hogy jobban égjen, olajba mártottak." Egyébként a följegyzett forrásokból nem dokumentálható, de a Juhász Gyula költői látomásában is fölsejlő szegedi hagyomány úgy tudja, hogy Dózsa fejét a bíró lánya gyolcsba takargatta és az alsóvárosi barátok támogatásával nagy tisztességgel temette el. A halott parasztkirályt így a szegedi anyaföld fogadta méhébe. Az alsóvárosi temető a régebbi évszázadokban egyébként ősi hagyomány szerint a templomot fogta közre és centerem néven emlegették. Juhász Gyula versei építik azután ezt a szegedi Dózsa-hagyományt a magyar forradalmi köz tudatba. Dózsa fejét itt adták át a földnek, Mikor megjárta már a zord bitót. De hallgat róla most a csöndes őskert. Magyar titok. De még beszélni fog. 13 Dózsa György szegedi vonatkozásairól Reizner J., A régi Szeged. II. 23. Vö. még Márki S., Dózsa György. Budapest, 1913, 499. Baráti D., Dózsa feje. Délmagyarország 1951, 41. sz. és ItK. 1970,634. Péter L„ Dózsa György és Szeged. Tiszatáj 1972,22. — Kálmány II, 190. = szajáni nyomairól. Bizonyára nem lesz érdektelen a szintén temesközi Padén született és nevelkedett Kenedi Géza visszaemlékezéseit közölnünk, amelyeket a szakkutatás eddig még nem méltatott figyelmére: „Azon a vidéken születtem és nevelkedtem, ahol az 1514. évi parasztlázadást vérbe fojtották és Dózsát elégették. Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban egyik este nagyszerű vörösség jelent meg az égen Csanád felé, ami tőlünk északra van. Az északifényről akkor még a parasztnép nem tudott szinte semmit. Az emberek kiszaladtak az utcára, faluszélére, felmásztak a házak tetejére (én is oda) és találgatták, hogy mi lehet az a nagy égési A torontáli síkon óriási messzeségekre el lehet látni, kivált a ház tetejéről, de magva még nem volt annak a vörösségnek. Egy öreg paraszt azonban így vélekedett: Isten ótalmazzon, talán megint a kurucok jönnek, vagy a feketésetegl Noha a magyar szájhagyomány —fájdalom — nagyon fösvény, az 1514. évi fölkelés emlékéből mégis megőrzött legalább ennyit." Kenedi G., írások és tanulmányok. Budapest, 1916,136. 498