Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Mögnyút: elpáhol. Harapófogóval se lőhet belüle a szót kivonni: állhatatosan hallgat. Körömszakadtáig tagad. Rásüt: tüzes vassal megbélyegez, most: ráfog, gyanúsít. Talán ez is : aláönti a for ót, vagyis hirtelen kínos zavarba hoz valakit, „befűt" neki. Nem viszi ë szárazon: meglakol érte (tréfásan is). Möghurcol: elrágalmaz. Régebben szégyenszemre, világ csúfjára végighurcolták a bűnöst a városon. Olykor utána derült ki, hogy ártatlan. Nyilvánosan úgy is megszégyenítették, hogy kikötötték, kipöllöngérözték a városháza előtt álló, pöllöngér néven emlegetett szégyenoszlophoz. Mai jelentése módosult: a világ szájának ad át. A szabadságharc eszmevilágához, Kossuth tanításához való hűségre, majd pedig egyáltalán a makacs következetességre utal a nálunk sem ismeretlen szólás: nem enged a negyvennyócbú. Aki konokul ragaszkodik a régi hagyományokhoz, arra tréfálkozva, mégis elismerve mondják: negyvennyócas embör. A fiatalabb nemzedékek felszabadultabb viselkedésük miatt tréfásan így védekeznek az öregek előtt: kiszáradt a szégyönfa még negyvennyócba. Olyan emberre, aki hirtelen eltűnt, és többé soha nem tért vissza, ezt mondják: emönt, mint Kossuth. A szabadságharc után hírhedetté vált szegedi betyárvilág emlékezetét több szólás is őrzi. A bűnöst utoléri a büntetés: a Jóisten kiröndöli a betyárnak az akasztófát. Konok összeférhetetlen a természete: betyárhit van benne. Aki nem tisztességes útonmódon éli világát; betyársággá keresi a kinyerit. Aki eltűnik a helyéről, és észrevétlenül, búcsúzkodás nélkül távozik, arra öreg alsóvárosiak ezt mondják : möglépött, mint Dugonics. A szólás az író szegedi szobrával kapcsolatos, amely nem volt mindig a mostani helyén, a róla elnevezett tér közepén. Az árvíz előtt még a szélén állott, közvetlenül az egyetem épülete előtt. A szobor átköltöztetése annyira megragadta népünk nyelvi képzeletét, hogy Dugonics maga is hőse lett egy szegedi szólásnak.

40 A népnyelvnek legnagyobb remeklései közé tartoznak a közmondások a paraszti életbölcsességnek színes fogalmazású, csattanó tömörségű kifejezései. A közmondást a közösség szinte kötelező érvényű igazságnak fogadja el, amelyet az egyénnek nem illik megföllebbezni. Sok vitát vág ketté, nem egy pörpatvart oszlat el egy-egy idejében alkalmazott találó példabeszéd. Ha akar, lögyön templom, minek az a kápolna: elhatározásainkban ne legyünk kicsinyesek. Füstöl a kémény, de nem tudjuk, miföj alatta: a látszat csal. Annak adja az Isten az olvasót, aki nem tud rajta imádkozni: annak van vagyona, aki nem tud vele élni, csak ül rajta. Mindön koszos malac tanál magának dörgölödzőfát: minden zsák megtalálja a maga foltját. Teremtő vóna, csak Mögváltó lögyön: nem elég tervezgetni, ábrándozni, valóra is kell váltani, amire szükség van. Â népköltészet peremének műfajai Joggal sorolhatjuk az ihletett népnyelvi alkotások közé a következőkben bemutatott műfajokat, melyek a szavak mesteri játékáról, pattogó ritmusáról és elnagyolt szövegezésük ellenére szerkesztő ösztönről vallanak. HÍRVERSEK. Népünk nyelvi humorára igen jellemzőek ama falubeli, vőfélyféle verselőktől származó rigmusok is, amelyek egy-egy találó sorban valami furcsa, „egyszeri" esetre vetnek rövid, éles pillantást. Inkább csak emlékeztetik velük a falu népét, amely úgyis ismeri a hiteles személyi hátteret. 40 Péter L., Möglépött, mint Dugonits. Ethn. 1974, 523. 27* 419