Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
gyományra igen jellemző, hogy halála után még jó ötven évvel is tartottak a helyén imaórát, de évközben mostanság is akadnak messzebbről való magányos emberek, akik a kereszt helyén imádkoznak. Szótlanul jönnek, szótlanul távoznak. Tüdő Vince a hagyomány szerint kápolnáját több ízben is térden csúszva háromszor megkerülte, hogy állítása szerint az incselkedő gonosz lelkeket ezzel a szertartással távoltartsa. A kilencedök, azaz kilenc napon át végzendő ájtatosságok közül különösen kedvelte a Szent Anna-, Szent Ferenc-, és lourdesi kilencedet. A lorettói litánia elmondására főleg újságszombaton, vagyis a holdújuláshoz legközelebb eső szombaton került sor. Délután kezdték, de belenyúlt az éjszakába is. Hajnalban a népet elbocsátotta, lelkére kötvén a vasárnapi misehallgatást, olykor még a papnál, esetleg személyes ellenségénél végzendő gyónást, áldozást is. Sokszor fordultak hozzá, hogy halottjaik túlvilági sorsáról tudakozódjanak. Emlegetik, hogy a kérdezett halottakról álmodott, álmában beszélt velük. Megálmodta, hogy hol vannak. Fehér koszorút kellett a halott számára kötni, elvinni Tüdő Vincéhez. Kilenc nap múlva a fehér koszorúból beszélt, elmondván a halott túlvilági sorsát. Egy emlékező szerint a koszorúra rá is imádkozott. Az utókor Tüdő Vincét táltos tulajdonságokkal is felruházta, aki a halott lelkéért a gonoszokkal is kész volt megharcolni. Akadtak Szeremlére szakadt alsótanyaiak, akik még félszázaddal halála után is több éven át látni vélték a vodicai búcsún. 92 A koldus, szegedi ajkakon kúdús, névmágiás szorongásból kúdúska, népünk öregjeinek tudatában, az evangélium tanítása nyomán Krisztus barátja, mása, másfelől azonban bűbájos tudomány hordozója is, akinek az alamizsnálkodással kedvében kell járni. Imádságát, könyörgését — mint látni fogjuk — különösen foganatosnak tartották. A szegénygondozásnak első ismeretes szegedi, az európai vallásos, felebaráti gyakorlattal egyező intézménye a Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kápolna és ház, amelyet Mizsér János építtetett újjá a rászorulók számára (1434). A középkor végén beginaházak is voltak Szegeden a betegek, elesettek gondozására. 93 Zsigmond lengyel herceg följegyzéseiből tudjuk, hogy Szegednek a XVI. század legelején fürdője is volt. Nagyon valószínű, hogy ez valamelyik szegedi ispotályhoz tartozott, és más hazai városok példájára rituális hivatása (balnea animarum) is lehetett. Egyes végrendelkezők alapítványt tettek, hogy haláluk után vagy haláluk évfordulóján a város szegényei itt megfürödjenek, és utána torban megvendégeljék őket. A szegedi premontrei apácák rendtartásából (1519), amelyet irodalomtörténetünk Lányi-kódex néven tart számon, kiderül, hogy a szegényeket is gondozták. A nagycsütörtöki oltármosással kapcsolatos kolostori hagyomány volt a szegények lábának megmosása is. Az portás — olvassuk—annyé szegényt keressen, mennye attyafiú ( = apáca) vagyon. Mingy án be gyűlvén és a szegényeket behíván tegyenek mandátumot (= mossák meg a lábukat). Böjtben, másodszombaton minden attyafiú az ő szegényének vizet töltsön kezére és minden szegénynek egy-egy pénzt vagy fillért adjonak. Mikor nekik osztják, minden szegénynek meg kell békélni (csókolni) az kezét és az után valami ennivalót és innyavalót kell nekik adni. Az fejedelem ( = apátnő) pedig magának annye szegényt hívasson, mennyet akar. 9 * Adataink ezután egészen a XVIII. századig nincsenek. A boszorkánypörökben fölbukkan a kúdúsbíró neve. 1728. Nemrégen előhozakodtak a nagy szárüzságtul és Istennek nagy ostora vóna az .Monda Kovács Pál, koldusok bírája, hogy nem Istentől van ezen szárazság, hanem török országra adták el az esőt a boszorkányoké A koldusfoganjon rajtam. Egy kis magyarázkodás után a beszélgetés megenyhült. Búcsúzásnál mindkét aszszony letérdelve, könnyhullatva csókolgatta, lelkendezve simogatta az emléket, amelyet ebben a pillanatban magam is szinte a Megváltó keresztjéből valónak éreztem." 92 Grynaeus 172. 93 Szeged reneszánsz kori műveltsége 27. 94 Nyelvemléktár VII, 243. 96 Reizner Hl, 197; IV, 375. 361
