Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
nyomasztó paraszti elhagyatottságában, másfelől a hódoltság viharaiban, illetőleg a feudális kiszolgáltatottság rettegései között keres vigasztaló erőt. Nehéz volna korukról, jámborságtörténeti sorsukról, alakulásukról folyamatosan beszélni, a kutatásnak itt még ugyancsak akad munkája. Ne keressünk azonban bennük pogánykori hagyatékot, bár ösztönzésükben van valami a primitív ember evokatív készségéből. Úgy véljük, hogy tematikájuk a középkor utolsó századainak, valami paraszti gótikának kövülete, tükröződése. Elsősorban franciskánus ihletettségükre utalunk. Az obszervancia, tehát a Poverellót különös hűséggel követő ferencesség humanizmusával, az emberré vált, meghurcolt, megfeszített Krisztus példájának felmutatásával, az azonosulás egzaltált igényével meghatározó hatással volt vallásos népéletünkre. 76 Számolnunk kell még bennük, illetőleg egy részükben, főleg a ráimádkozásokban a liturgikus áldások folklorizációjával is, amelynek a középkor televényében olyan szerteágazó hajtásaik voltak. Tekintetbe kell vennünk — már csak az obszervanciával való időbeli közelség miatt is — azokat a párhuzamul kínálkozó bájoló imádságokat, amelyeket főleg Tardoskeddi Szerencse Benedekné ajkáról közölt Bornemisza Péter (1577). Ezek a ráimádkozások az ember szellemi nosztalgiáinak, de az egyéni tudatnak is a dogmatikus fölépítmény alatt meghúzódó „pogány" rétegeit, mágikus tartományait villantják meg előttünk. Meg kell vizsgálnunk: mi tartozik ezek mellett még az obszervancia itáliai sugallataihoz, így a lauda költői világához, továbbá annak az eretnek gyakorlatnak egykorú egyházias visszatükröződéséhez, amely anyanyelven foglalta versbe, esetleg ritmikus prózába a vallási tételeket, bibliai jeleneteket. Itt-ott mintha a balkáni kolindák hangja is fölcsendülne bennük. Mindezeket a jelentős kérdéseket még a jövő kutatásának kell tisztáznia. Utalnunk kell a folklorizálódott, élőszavas hagyománnyá vált — kódexeinkben egyébként hiába keresett — Grál-legendára. Bizonyára nem véletlen, hogy e naiv imádságainkban annyiszor emlegetett, angyaloktól fölszedett, Szegeden ereklyeként is tisztelt szentvér a késő középkor hazai művészetének is variációkban gazdag, gyakori ikonográfiái témája. Ezekben az imádságokban a bensőséges, gyermetegül megőrzött, illetőleg gyermeteggé egyszerűsödött vallás nem tételekben, hanem költői képekben nyilatkozik meg. Nem elemez, nem részletez, hanem sommáz, és a megváltott embersors legvégső, szinte eszkatológikus követelményeit keresi. Talán nem véletlen, hogy még alsóvárosi gyermekkorunkban is különösen tisztelték azokat a koldusokat, akik a Miatyánk mellett efféle imádságokkal könyörögtek áldást a ház népére. A következő kis szegedi antológia Kálmány Lajos, mi magunk és Polner Zoltán gyűjtéséből való. ÉN KILÉPŐK ÉN HÁZAMBUL Jézus előtt állani, Föltekintök magos mönnybe. Térgyet, fejet hajtani... Ott látok ëgy kis kápolnát : Kaifásnak udvarába Kívül aranyos, belől irgalmas. Kűoszlophon kötöztették, Abba vagyon Krisztus urunk, Vasustorral ostorozták Térgyig vérbe, könyékig könnybe. Tüvisökkel koronázták. Előtte áll két próféta. Öljed öljed az embört ! Mönjetök el most próféták Én nem ölöm : A fekete főd színire. ítélöm. Hirdessétök mindenkinek : Ëhun gyünnek angyalok, Ó Évának fiai, A mönnyei szép ászlók, Eztmög illik hallani, 79 Szeged reneszánsz kori műveltsége 31-33. 352
