Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

telén azonban, hogy a határkerülés maradványa. Az ihletett felkiáltások eredeti, nagyon is reális célzata az volt, hogy az emberek megújuló életére és munkájára törő gonoszt messzire riasszák. A szabadságharc idején a bácskai Goszpodince (Boldogasszonyfalva) ostrománál a szegedi honvéd zászlóalj azt kívánta, hogy a támadásban a legelső legyen. Úgy is történt. Éppen nagyszombat napja volt, és a rohamra induló csapatban felhangzott az ének: Föltámadt Krisztus ez napon! Erre az egész zászlóalj alleluja harsogása közben véres közelharccal be is vette Goszpodince sáncait.

171 Tápén, Pusztaföldváron a nők, még a legöregebb asszonyok is, a föltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában vesznek részt a körmeneten. A menyecskék menyasszonyi ruhájukat öltik magukra, a lányok is fehérben, hajukban fehér pántlika. Sándorfalván azt tartják, hogy majd annál több gyümölcs terem, minél többen mennek el a család tagjai közül a feltámadásra. A régi kiszomboriak tisztára szokták a lábukat mosni és csak úgy mentek a körmenetre. Mint mondogatták, így lehet majd üdvösségre jutni. A szertartásból hazatérve a vacsorán már húsvéti eledeleket esznek, előbb azonban a családfő, lehetőség szerint a templomban e napon szentelt vízzel meghinti őket. Ez a szegedi tájon mindenütt általános. Tápén egyúttal a házat is megszentelik vele. Az újkígyósi gyerekeknek édesanyjuk ilyenkor egy darab főtt kolbászt nyújt e szavakkal: a torkod majd nem lösz fáj! Az eledelekhez egyébként még visszatérünk. A szegedi tájnak is sok helyén máig él, főleg az asszonyok körében nagyszombat éjszakáján, illetőleg húsvét hajnalán a jézuskeresés, amely a közpékori liturgikus húsvéti misztériumdrámának

172 laikussá vált maradványa, és amelyhez részben a határkerülés intenciói is hozzátapadtak. A dráma voltaképpen annak a szűkszavú evangéliumi jelenetnek (Márk 16, 1—7) feloldása, amikor a szent asszonyok kenetükkel Jézus sírjának látogatására indulnak. Itt azonban az angyal közli velük a feltámadást. E templomi latin misztériumjátéknak népi utóélete tükröződik a jézuskeresésben. Tápén a jézuskeresésre éjfél után gyűlnek össze a hívek a temetői kápolnában. Énekelnek, imádkoznak, majd megindulnak a templom felé. A szokás a múlt század második felében még a Városban is virágzott. Ez a Kálvárián az összes városrészek részvételével történt, ahova énekelve mentek-jötték. Biztos tudomásunk szerint a mai napig ismeretes még Algyőn, Sövényházán, Szőregen, Csanádapácán, Újkígyóson, Mindszenten, Padén. Jellegzetes apácai mozzanat, hogy az egész falut megkerülik. Az énekszó hallatára ágyukból sokan fölkelnek és kimennek a keresztet megcsókolni. Akadnak még az öregek között, akik a régi nagyböjti előírásokhoz és hagyományokhoz ragaszkodva csak húsvét napján nyúlnak a húseledelekhez, miután reggel a templomban megszentelték őket, és így a katolikus tanítás szerint szentelménnyé, archaikus népi felfogás szerint pedig mágikus telítettségűvé váltak. Ismeretes, hogy a bárány felajánlása az Ószövetségben az ősi emberáldozatot váltja föl. Az Isten Báránya-szimbólum vallásos felfogás szerint Krisztus áldozati halálát fejezi ki. Erre emlékeztet a húsvéti bárány,

113, vagyis az ünnepi ebédnek régebbi jellegzetes fogása juhtartó népünk körében. Tápén ilyenkor föltétlenül hófehér abrosz kerül az asztalra. Sajátos szegedi hagyomány volt, hogy a régi rókusi birkavágók, helyi nevükön cincárok, az ótestamentomi zsidók módjára (Exodus 12, 7) a leölt 171 Reizner /., A régi Szeged. I, 222. Novellisztikus feldolgozása: Nagyszombati processzió; Nagy S. (Senex), Ötven év. Szeged 1909, 105. 172 Zalán M., A Pray-kódex föltámadási szertartásai és misztériumdrámája. Pannonhalmi Szemle 1927,97. 173 Katona L., A húsvéti bárány. Irodalmi tanulmányai. II, 259/ 265