Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

lányok voltak. Varga János tanúsága

116 szerint a múlt század derekán nemcsak tuskót szoktak a bejárathoz, sőt a pitarajtóhoz kötni, hanem fatörzsöket, létrát, sütőteknőt, kecskelábat, nádkévét is. Miután régebben a kiharangozással végződő húshagyókeddi bál után Tápé legényei hazakísérték a lányokat, előre megbeszélt helyen összegyülekeztek. Ott már az előkészített, gyékénykötéllel fölkantározott, több húzóággal ellátott tőke várt rájuk, meg a „hamvazáshoz" szükséges kormos bogrács. Kora reggel maskarába, gyékényruhában gyékényhuszárnak is öltözve, olykor lakodalmi násznépet tréfásan utánozva, a „menyasszony" fejére tett fokhagyma-koszorúval megkezdődött a tőkehúzás a falu egyik végétől a másikig minden utcán. A tuskót más legények fütykösökkel kísérték, hogy szükség esetén ezekkel segítsék ki a kátyúból. Havas időben szánkót is szoktak húzni, hogy a berúgott és kidőlt legényt ezen hazavihessék. Közben daloltak, kurjongattak, panaszkodtak, hogy kimaradtak a farsangba. Amelyik házban legény vagy eladó lány volt, nevükön szólítva, bekiabáltak nekik: gyere ki, segíts a tőkét húzni A szembejövő, bámészkodó lányokat, gyerekeket a bográcsról lekapart korommal „möghamvaz'ták". Aki ebből a legénybandából leghamarabb megnősült, a lakodalmában ebben a bográcsban főzték a paprikáshúst. Végül lovasszánkót is kerítettek, amelynek gazdája minden legényt hazaszállított. Sövényházán, Homokpusztán, amely nagy területen, szétszórtan települt, a maskarás legények, még a közelmúltban is, a tuskót kocsi, régebben ökrösszekér után kötötték. Ők maguk a kocsira ültek, és úgy járták be a falu széles határát, miközben a magukkal vitt kishordó bort nótaszóval megivogatták. A majdani legények a farsangi bál végén fatuskót húztak még századunk első évtizedeiben is a táncterem közepére és körültáncolták. Majd a falu utcáin vonszolták, közben a lánynépet „kormozták" is : korommal bekenték a homlokukat. Jázován az időjárás szerint kocsi vagy szánkó után kereket szoktak kötni, amely földön csúszó tengelyen forog. A kerékre két talpon álló, jancsibaba néven emlegetett fabáb volt erősítve : az egyik legénynek, a másik lánynak öltöztetve. A szánkón, illetőleg kocsin legények foglalnak helyet és dalolnak. Az egyik harmonikán játszik közülük. Vannak olyanok is, akik madzagra kötött tőkét húznak és úgy járják be a falut. Kálmány örökítette meg a temesközi Monostor múlt századbeli hagyományait: hamvazószerdán egy embert rossz gúnyába öltöztetnek, nyakába fokhagyma koszorút akasztanak. A kezében madzagra kötve fazék. Ebben parázs, amelyre erős paprikát szórnak. így füstöli, tömjénezi emberünk a házat. Akit megfog, bekormozza. Kísérete rossz tepsivel, locsolóval üt zajt.

117 A tuskóhúzás emlékezete tudtunkra még Csanyteleken, Apácán, Térváron is él, illetőleg élt. HAMVAZÓSZERDA a nagyböjti időszak első napja. Más néven bűtfőszerda, az álarcos felvonulásokra utalva, pedig bolondok napja. Az előbbi már a Lányi-kódexben (1519) is előfordul.

118 Az Egyház ezen a napon szokta híveinek homlokát a múlandóságra való emlékeztetésül meghamvazni. A tápai anya hazaérve a templomból, rádörgöli a homlokára tapadt hamvazópörnyét kisgyermekei homlokára. A gyeviek, leleiek úgy tartják, hogy aki hamvazkodik, annak majd nem fáj a feje. Aki ott volt a hamvazáson, összedörgöli homlokát azzal a családbelivel, aki nem jutott el a szertartásra. Ennek a szentelménynek népszokássá vált sarjadékai is voltak. Kálmány jegyezte föl,

119 hogy Szajánban a múlt század második felében hamvazni jártak az emberek. Fazékban hamut és követ vittek. Házról-házra járva a behamuzott kővel dörgölték be a házbeliek homlokát. A szegedi legények régebben egy vödör vízbe kormot áztattak és úton-útfélen járva azt a lányt, aki eléjük került, ebből a léből rossz meszelővel meghintették, möghamvazták. Az ilyen lányról úgy tartották, hogy a következő farsangon férjhez megy. 116 Varga J., Bohóságok farsang után. VU. 1868,115. 117 EA.2816. 118 Nyelvemléktár VII, 336. 119 Kálmány II, 220. 252