Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
A juhászok pedig dudaszó mellett énekelték karácsony éjszakai alkalmi éneküket. Az orgona bugását túlsivította a mekegő duda, s az egész felekezet együtt énekelte a juhászok egyszerű énekét. Most a tömjén bódító nehéz illata helyett a pusztai széna jó szaga erezett a subákról. Dudakíséret mellett énekelték : Nosza tehát hagyjunk, hagyjunk itt Egy kis tarka gedácskát, Nyájat és csordát. Fehér göndör báránykát Betlehembe induljunk, Vigyünk Jézuskának. Muzsikákkal ballagjunk. Ale, Alelujah. Fogd meg András a dudát, Én fogok furulyát, Báránykával Jézushoz, Menjünk Jézuskának köszöntésire, Menj be te előre, Térdet hajtva üdvözjed, De üresen ne menjünk, ne menjünk, Velünk együtt tiszteljed. Ajándékot vigyünk: Áldását nyájunkra, Malasztját szívünkre Kérjed és mezőnkre. Ale, aleluja. Sírt a bárányka. Mekegett a gedácska. Sikoldoztak a dudák. Nosza zengett az ének is. Hajlongtak a kifordított subás pásztorok és a kegyes öregasszonyok karikában forogtak a templomban a szent öröméjszakán, hogy a jászolban Jézuska született..." Emlékezetben él még, hogy valamikor dudáltak Tápén, Algyön és nyilván Alsóvároson is. Tömörkény örökítette meg 53 a tanyai ember karácsony éjszakáját a századfordulótájáról. „Áll kint a mezőkön néhol templom is, de messze van. Az út órákhosszáig tart oda kocsin. Emígy néhány tanyában, leginkább özvegy asszonyoknál oltárt csinálnak, a tiszta szobában. A környék asszonynépe imádkozni jár... Más az éjféli mise, karácsony böjtjének titokzatos éjjelén, amidőn a csillag kigyulladt, jöttek a napkeleti királyok, és feküdt a szénán a Jézus... Ilyenkor a sötét éjfélen fölgyúlnak az iskolában, a lombjukat vesztett nyárfák alatt a szerény petróleumlámpák. A padokat kihordták az iskolából, s az embernevelésnek a homokbuckák közé bújt fészke egy éjszakára templommá alakul. Ha akadt pap, aki vállalkozott az útra és kiutazott a tanítóhoz, mise is van. Ha pap nincs, a tanító prédikál, beszédet mond, és közösen énekelnek, mert ez a nap ne múljon el ünnep és ünneplés nélkül. Az iskola sarkán a kis harang, amely délben szól és esténként az Úrangyalát szokta mondani, most az éjszakai néma tájba éles hangjával belekiáltoz. Az emberek a tanyákban megindulnak... Ketten, hárman lépnek ki egy-egy tanyából, de a közön már megszaporodnak, mert most mindenkinek az útja egyfelé vág. így haladnak. Á gyerekek bukdácsolnak egy kicsit, ha nincs hó: a sötétben, ha hó van: a hóban. Jobb, ha hó van, mert a hó világít, és látni lehet mindent... Jönnek erről is, arról is, mire megtelik a ház, kezdetét veszi az ünnep. Az állati bőrökbe öltözött tanyalakók mélyhangú éneke kihallatszik az alacsony födél alól az éji tájra. Kupacok mögött, árkok oldalában sovány téli nyulak figyelve ütik föl a fejüket. Azután... azután pedig, hogy az énekek sokasága elhangzik, az ünnepnek vége. Egy esztendő múltáig már nem lesz belőle több ilyen. Megint haladnak vissza a tanyák felé. A böjt napja elmúlt, letelt. Ha a kalács kisült, bizonyosan még meg is kóstolhatják otthon... Hazamenet is dúdolgatják: • Már az égi madarak És erdei vadak Őtet imádják És magasztalják." Sándorfalván verebet szoktak a mise alatt elröppenteni. Éjféli miséről hazamenve a gyevi gazdasszony régebben meztelen söpörte ki a szobát, hogy a bolhák, férgek jövőre elkerüljék a házat. Már említettük, hogy a tápai gazda miséről hazajövet az asztalon égő gyertyával kezében ki szokott menni az istállóba, hogy megnézze a jószágot. Eredetileg ennek is mágikus gonoszűző célzata volt. A tápai lányok a vőlegény váró evangéliumi szüzek módjára szintén égő gyertyával 53 Tömörkény I., A szent hét a homokon. Új idők 1907.1. sz. 234
