Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

TEMETÉS A temetésben, a halott utolsó földi útjában is volt valami ünnepélyesség. A népnél szinte napjainkig közösségi eseményről lévén szó, megvolt a maga rendtartása, és ehhez a család élő tagjai természetes kötelességgel, hagyománytisztelettel alkalmazkodtak. Különösen még az első világháború mészárlásai előtt a család sokat adott arra, hogy a temetés minél ünnepélyesebben történjék. Egyrészt félt a megszólástól, másfelől pedig úgy érezte, hogy a halottnak ehhez joga van. Éppen ezért az Isten nevében való temetésre — ahol a fölmerülő költségekről a Város gondoskodott, a fehéringes, palásttalan, tápai szóval kisüngös pap pedig a kántorral éppen csak a legszorosabban előírt liturgikus ténykedéseket végezte — csak a legritkábban került sor. Inkább összeállott az egész atyafiság, hogy a tüsztösségös temetésről gondoskodjék. Sajátos régi hagyományként érdemes megemlítenünk, hogy újmisés pap legelőször lehetőleg istenneves halottat temetett. A családtagok természetesen gyászba öltöznek, az asszonyrokonok fejére a gyászoló családtól vásárolt fekete selyemkendő, a lányok hajába, férfiak kalapjába pedig fekete szalag került. A temetés, másként végtisztölet, végtisztösség rendesen a kora délutáni órákban szokott lenni, hogy a tanyai rokonok is idejében hazaérhessenek. A koporsó leszögezése előtt a családtagok ritkán szoktak csókkal búcsúzni halottjuktól. Ebben ősi szorongások lappanganak. Az énekesasszony, vagy a halálmadarak, vagyis a temetkezési vállalat emberei ráterítik a halott arcára a visszahajtott szemfödőt, amelynek szegedi ajkon szömfödél, szentfödél a neve. A boszorkanypörökben is szó esik róla. 1728. Vak Horváth Istvánnét a temetőbe temették. Jég van a szájában, a szemfödelét maga eszi, még nem egészen. Ha megteheti, nagy szükség lészen.

8 Vannak asszonyok, akik meghagyják, hogy ünneplő selyem nagykendőjüket borítsák szemfedőül rájuk. A deszkiek a szemnél ki szokták vágni, hogy a halott lásson a másvilágon Említsük meg itt, hogy a koporsósnál vették a fejfa néven ismert sírkeresztet is, amelyről később bővebben is szólunk. A koporsós gondoskodott a ravatal mellé állított hatalmas gyertyatartókról, továbbá a halottas szoba fekete drapériájáról is, nemkülönben a halálkocsiról is. Amikor a népi társadalom közösségi szelleme még elevenebb volt, a gyászban az egész környék, a falu, tanyakörzet még a legnagyobb dologidőben is részt vett és megadta az utolsó tisztességet a halottnak azzal, hogy az éneklés néven emlegetett búcsúztatáson megjelent. Ilyenkor az énekesasszony gyertyát és fehér zsebkendőt szokott osztogatni a halott atyafisága, szomszédjai, barátjai között. A pap keresztjére, zászlókra, lovakra fehér kendőt kötöttek. Egyik ministráns vitte Alsóvároson a kasztaköröszt, kaszaköröszt, halálköröszt néven emlegetett, hosszú, feketére festett rúdra 8 Reizner VI, 391. 196