Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

1978 tavaszán a bánáti Pusztakeresztúrra érkezve, rövid időre megállottunk a faluban. Autónkhoz odajött egy izgatott asszony, közölvén hogy apró gyermeke nagyon beteg. Már telefonáltak ugyan a mentőkért Nagyszentmiklósra, mégis kért bennünket, hogy vigyük be mi, annyira rosszul van. Elmondta, hogy a gyerek ruhácskáját tegnap keresztül dobták a házon, de ott nem ásták el, mert hát „ne babonáskodjunk". Ezért ismét ráadták a gyerekre. Az anya szerint betegsége csak még válságosabbá vált. Közben a mentők is megérkeztek, segítségünkre nem volt szükség. A bűbájolással megrontott emberre, főleg gyerekre azt is mondogatták, hogy tétemény, cseleködet van rajta. • Sajátos régi praktika volt a küfőzés: lecsapott mennykőnek, ennek hiányában kaszakőnek orvosló céllal való főzése. Erről a kozmogoniaval foglalkozó fejezetben bővebben szólunk. A népi orvoslás valószerűbb módja gyógyító füvek, kenőcsök, főzetek és fürdők használata volt. Egy részük még a középkori kolostori kertek gyakorlatából jutott a nép körébe, bár ennek ellenkezője is valószínű: ide meg részben valamikor parasztkertekből került. A kolostori patikák a klasszikus ókor orvostudományának számos receptjét őrizték. Orvosi füvek, szentelmények A szegedi nagytáj szegényparaszti munkamegosztásában az orvosi füvek gyűjtésére és árusítására szinte napjainkig leginkább dorozsmai egyszerű asszonyok vállalkoztak. Portékájukat legtöbbször talicskán tolták be hetipiacos napokon a Városba. Került bele konyhai edénysúrolásra alkalmas széksó is. Orvosi füveket áruló asszonyok a hetipiacon. (MFM) 158