Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Ez a két dalia Attilának vére, Az egyik egy kissé sántít tyúkszemére, De már ez a másik talpig derék legény, Kedvenc eledele a jó túrós lepény. Éljen! Ez a vitéz pedig Árpád unokája, Ha szól a muzsika, rezeg a bokája, Szereti a kártyát és boros üveget, Az asztalukra ez hordja a kenyeret. Éljen! Ez a magyar itten Botond nemzetsége, Sovány egy kissé, de van jó egéssége, Tréfálkozni vele nem is igen merek, Nyúlszívű a lelkem, azonnal pityereg. Éljen! Ennek meg az őse Kinizsi lehetett, Mert amióta él, egyszer se nevetett, Olyan savanyún áll mindig az orcája, Mintha muszka császár volna a gazdája. Éljen! Ez Rákóczi fajta, elszánt kuruc gyerek, Sokszor úgy elalszik, beköpik a legyek, Él-hal a lányokért, persze csak titokban, Kitűnően táncol maga a sarokban. Éljen! Ez Bátory-gyerek, meg is látszik rajta, Akkora a feje, mint egy üres pajta. Bajusza nincs még, de az is lesz mondhatom, Ha lekvárral keni pofáját vastagon. Éljen! Ezt már nem is tudom, kinek maradványa, Bajos felismerni, holló-e, vagy kánya? Csak annyit látok, hogy kétöles a szája, Bánom, hogy két zubbonyt nem húzattam rája. Éljen! Tessék megnézni ezt, milyen pofát vágott! Pedig ő ette meg a konyhán a mákot. Szépen vagyunk, öcsém, oda a becsület, Nézd, itt a sok szép lány, szemedbe kinevet. Éljen! Hát te részeg disznó, így rukkolsz ki nékem, Pedig tebenned volt minden reménységem, Mikor mosdottál meg, talán a múlt nyáron, Állj egy kissé hátrább, hogy senki se lásson. Éljen! Uraim! tehát most ismerik seregem, Mellyel a törököt, franciát megverem; Ha e sereg fölkel, régen meg van írva, Nem vígad a magyar soha többé sírva! Éljen!