Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Együttélés Ki kell térnünk a közös háztartásban való életre is, amely a századforduló évtizedeiben leginkább a külső tanyarészeken fordult elő. Amíg régebben a Városban és a környező falukon az összeállás, bagolyhit, bagóhit, cigányhit, disznóvályúnál való esküvő, lófejön való esküvés* aránylag ritkán fordult elő, legföljebb nyugdíjas özvegyaszszony állt össze, hogy nyugdíját el ne veszítse, addig a tanyákon elég sokan éltek így. Az ilyenekre tréfásan még azt is mondják, hogy összekötötték a madzagot, balkézrül esküdtek, kűfálnál esküdtek, hódvilágnál esküdtek, fűzfa alatt, másként fa alatt esküdtek, továbbá,hogy nem ura felesége, hanem emböre, asszonya, balkézrül való ura, felesége a másik félnek. Lehetséges, hogy a kőfalnál, holdvilágnál, fűzfa alatt való esküvő még a török hódoltság paphiányára, emberi elhagyatottságára és kényszerűségeire utal. Ennek a tanyai jelenségnek egyébként több oka volt, amelyek lényegükben gazdasági és földrajzi körülményekben gyökereztek. A kivándorló tanyai nép pillanatnyi szempontunkból a századfordulón két társadalmi képletbe sűríthető. Az egyikbe a tehetősebbek tartoztak, akik az esküvő és lakodalom hagyományos külsőségeinek, anyagi követelményeinek szerényebb-dúsabb módon eleget tudtak tenni, és fejlettebb társadalmi tudatuknak, rendezettebb vagyoni körülményeiknek így is kifejezést iparkodtak adni. Ezekről itt nincs több mondanivalónk. A másik képlet a földhözragadt szegényeknek, a futóhomok igazi honfoglalóinak kiterjedt világa, akik életüket nyomasztó emberi körülmények között libapásztorként, béresként, részesként, napszámosként, szolgálóként, egyszóval más kezelába gyanánt kezdték, akikben azonban a szabadulás készsége, a szerzésnek, önállóságnak vágya igen eleven volt. A sokgyerekes családból származó, kora gyermekségétől másnál szolgáló legény és lány nemigen számíthatott arra, hogy a házasságkötéshez, házasélethez szükséges anyagi föltételek előteremtésében bárki is támogassa. Sok szegény tanyai lány már korán teherbe esett: gyermekének apja, aki legénynek éppen olyan ágrólszakadt szegény, mint ő, legtöbbször nem hagyta ugyan cserben, de gondolni sem lehetett arra, hogy a „szégyön", de főleg az anyagiak: így a tisztességes ünneplő ruha, továbbá egy szerény lakodalmi vendégséghez szükséges feltételek hiánya miatt a paphoz elmenjenek. A pap ott is akárhányszor erkölcstelenséget látott, ahol legföljebb csak ijesztő szegénységről, illetőleg fiatal életek természetes jogáról volt szó. Az ilyen rendezetlen együttélést is azonban házastársi komolyság és felelősség, téphetetlen emberi és gazdasági organizmus jellemezte. Sokszor csak a negyedik, ötödik gyerek után jutottak abba az anyagi helyzetbe, hogy ezt a természetes köteléket „törvényessé" avassák. Alig szólta meg őket valaki, különösen ha a tanyai élet kemény követelményeinek is megfeleltek. Kálmány L., Lófejen való esketés. Ethn. 1912, 102. 10