Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Jóságukat soha nem feledhetöm el. Tödd boldoggá űket én édös Istenöm, S egykor országodba juthassanak velem. Jó leánybarátim, nektök is kívánom, Lögyetök boldogok ezen a világon. Jóságtokért az ég áldjon meg Titokét, Adjon majd nektök is szép páros életöt. Most kik jelen vagytok barátim, rokonim, Együttvéve alsó- és felső szomszédim, Nektök is köszönöm szíves jóságtokat, Fizesse mög Isten fáradozástokat. Végre mindannyian, ha vétöttem nektök, Kérlek az Istenért, mindazt felejtsétök, És küldjetök értem egy fohászt az égbe, Hogy házasságomat vögye kögyelmébe. Most pedig veletök az Isten maradjon, Nekünk is szöröncsés megérkezést adjon. Ezután a lányhálóból a templomba mentek. A menet egymásutánja így alakult : a kardosok után a legényesház násznépe, majd a két násznagy és táncmester, a menyasszony az első koszorúslegénnyel, utánuk a vőlegény az első koszorúslánnyal, majd a koszorúslegények és lányok rokonsági fokozatuk szerinti sorrendben, terjes, megilletődött csöndben. Ezután következett a menyasszony násznépe, végül a daloló embernép, gyerekek és muzsikások. Jegyezzük még meg, hogy a menyasszony előtt régebben egy családbeli fehérnép a menetiránynak háttal haladva söprűvel jelképesen söprötte az utat, hogy az esetleg odavetett rontást félrecsapja. Esküvő után, a templomból kijövet a menet sorrendje csak annyiban változott hogy a vőlegény és a menyasszony most már egymás mellé került, és természetesen az első koszorúspár is. Magához a majláthfalviaktól hitlëtétel néven is emlegetett esküvői szertartáshoz fűződő népi hiedelmekről alig hallottunk. A menyasszony avatása, tápaiasan beavatása (introductio novae nuptae in templum) valamikor a lakodalom másnapján volt, azonban már emberemlékezet óta közvetlenül az esküvővel kapcsolatosan megtörténik. A pap még a közelmúlt esketési rendje szerint is gyertyát szokott a kezébe adni, és a sekrestyébe vezeti. Ott elmondja az előírt liturgikus könyörgéseket, utána pedig visszavezeti a vőlegényhez, illetőleg násznéphez. Tápén, Algyőn avatás után a menyasszony égő gyertyával a kezében, nyakán a napától kapott selyemkendővel, a vőlegény egyik közeli asszonyrokonának kíséretében háromszor megkerüli az oltárt. Menet közben a Miatyánkot és Üdvözlégyet szokta imádkozni. Tápén az újpár ezután a papot közrefogva a Szűzanya oltárához vonul. Kis ideig magukban imádkoznak, közben a vőlegény legközelebbi asszonyrokonai, olykor egyedül a táncmester, háromszögletűre hajtott fehér kendőt szoktak a menyasszony vállára teríteni. Elöl lazán összefogják, és gombostűvel a menyasszonyruhához erősítik. Ez a nyakbavalókendő, öregek ajkán napamasszonykendö, mert a vőlegény édesanyja ajándékozza leendő menyének. A kendőt idegen szem előre nem láthatja, csak ott a templomban veszik elő. A menyasszonyon marad ezután egészen addig, amíg a sortánc el nem kezdődik. Sövényházán a menyasszonyt a jegykendővel szokták leteríteni, amelyet a vőlegény hoz magával. Ez nyilvánvalóan a középkori szertartáskönyvekben velatio néven emlegetett mozzanatnak felel meg, és még a Tridentinum előtti hazai házassági liturgia elnépiesedett maradványa. 124