Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

CSALÁD, NAGYCSALÁD A CSALÁD TAGJAI — ROKONSÁGNEVEK A szegedi család

1 régiesen csalárd, família, szűkebben a szülők és gyermekek, tágabb, de máig élő és elfogadott értelemben még a nagyszülők és unokák, tehát a vér szerint együvé tartozó élők közössége. Századunk első évtizedeiben azonban sokszor a bérös és szógálló is, akinek joga volt korának megfelelően tegezni is a gazdát, gazdasszonyt, gyermekeket, illetőleg elvárni, hogy ők kendezzék, magázzák. A cseléd sokszor a nemzetség szegényebb vagy elárvult tagja volt. Tanyán sok lelencgyermek is élt, akik a gazdát, gazdasszonyt olykor apjuknak, anyjuknak hívták.

2 Ha a cseléd vagy lelenc hosszú ideig ott szolgált és jól viselte magát, gondoskodtak a kiházasításáról, sőt olykor jussolt, azaz örökölt is. Akárhányszor örökbe is fogadták, néha még akkor is, ha saját gyermekeik voltak. Gyermektelen, másként fajtátlan házaspár főleg fiúgyermeket fogadott örökbe, mert — mint mondták — nem akarják kutyára hagyni a nevüket. Innen a szólás is : kutyára hagyta a nevit, vagyis úgy halt meg, hogy nem maradt fiúörököse. Most is előfordul lelencházi gyerek tartása, majd örökbefogadása. Itt, ebben az összefüggésben említünk meg egy hasonló megfontolásból támadt névcserét, amelynek emlékezetét a Rabén, Szőregen, Deszken élő katolikus Pópitynemzetség családi hagyománya őrzött meg. Eszerint eredeti nevük Lippai volt. A faluban éppen 13 Lippai nevezetű család élt és ezért a legutóbbi bűbájosság hírébe keveredett. Szeretett volna az ominózus névtől szabadulni, hogy a hiedelmet eloszlassa. A faluban élt egy Pópity nevezetű magányos szerb ember, aki viszont nevét szerette volna fönntartani. A két fél alkudozni kezdett és egyezségre jutott. A 13. Lippai egy akó borért beleegyezett a cserébe, ami egy vasárnap ünnepélyesen meg is pecsételődött. A lakomán megjelent mind az egész Lippai-had és folyton kiabálta: „Búcsúzz komám a nevedtül!" Azóta a családnak ezt az ágát máig Pópitynak hívják. Visszatérve az örökbefogadás Szegeden élő régebbi gyakorlatára, Kálmány ezeket

3 írja : "Sehol sem láttam, annyi örökbefogadottat, mint Száján faluban és tájékán Náluk megszokott még a nem árvákat is örökbefogadni. Ha gyermektelen család fogad örökbe valakit, akkor az örökös, jázovaiasan mögörökösítött (neme szerint) örököslegény, örököslány mindvégig az örökbefogadónál marad, törvényesen is örökösnek mondatja ki és a vagyont örökli. Ha pedig vagyonilag tehetős, de gyermekes a felfogadó, akkor az örökbefogadott nem egész örökös. Fölneveli, kiházasítja az örökbefogadottat, ad neki valamit örökségül és ezzel elválnak egymástól. Mind a két esetben a 1 Mielőtt a születés, házasság, halál, vagyis az embersors szegedi hagyományait, hiedelemvilágát fölidéznénk, föltétlenül itt kell alapvetésül szólanunk a család szegedi szerkezetéről, rokonsági formákról és megnevezésekről. 2 Az első világháború előtt elterjedt szokás volt a szegedi gazdák, de főleg iparosok között, hogy elemi iskolás gyermekeiket délvidéki német családokhoz vitték. Ezek meg a maguk gyermekeit cserébe adták, hogy azok viszont magyarul tanuljanak meg. Ezek voltak a cseregyerökök, akik apjuknak, anyjuknak, illetőleg fater, muter néven szólították ideiglenes magyar, illetőleg német gondviselőjüket. 3 Kálmány II, XVIII. 7