A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Gaskó Béla: Adatok a Szeged-körtöltés melletti erdősáv Cerambycida-faunájához

rendtartási okiratai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt. A város csak a Vedres István (1795, 1825) által vázolt gazdasági kényszerűség hatására kezdi meg az erdők komolyabb telepítését. A nagy kiterjedésű homokvidékek (városi bérföldek) hasznosítása is megkövetelte ezt. (Kovács 1901, Szüts 1914, Vedres 1825) Az 1770-es évek közepén Alsó- és Felsővároson két tölgyerdőt vetettek. Az alsóvárosit a Bánomkert-sor környékén a felsővárosit ismét a Makkoserdő helyén. Ezek az okmányokkal igazolható telepítések Ballá Antal 1778. évi térképén nincsenek feltűntetve. Valószínűleg a nagyrészt gyenge termőhelyre vetett tölgymakkból megeredt apró fácskákat nem tekintették „igazi erdőnek". Talán ennek az első vetésű állománynak a kiritkulása nagyobb volt az igazolható mértéknél? A Boszorkányszigeten és a Bánomkertek alatt már meglevő füzes természetes cönózisnak tekinthető. A Tisza Csongrád megyei szakaszának hullámtereire ugyanis (a Maroséra csak részben) elsődlegesen a Salicetum albae-fragilis és a Salicetum triandrae társulások jellemzők. Különböző facieseikkel és kultúr konszociációikkal együtt jelenleg is ezek az alaptípusok a meghatározók. (Bodrogközy 1966, Soó 1964, Timár 1953). Giba Antal (1844-44-es) térképein még mind a négy erdő megtalálható. Kiss Ferenc (1939) és rá való hivatkozással Firbás (1975) közli a „szabad királyi Szeged városának ingatlanairól 1855/56 évről szóló leltárának" vonatkozó adatait. Eszerint: fj , , , Az ingatlan Kiterjedése roiyoszam megnevezése hold/1200 n.öl n.öl 1. Alsóvárosi makkoserdő 23 16 2. Felsővárosi makkoserdő 25 989 3. Szillér-parti erdő 2 1110 4. Tiszamenti erdő 21 986 A lakosság áruellátása azonban továbbra sem probléma mentes. „Erdő kevés lévén, épületi fa teljes hiányában, ezzel a máramarosi fenyő szállítmányokból látják el magokat az építkezők, a gátak széleit mégis fűzfák környékezik, az utzákat pedig több helyen ákáczok ékítik." (Palugyai 1855) A terjeszkedő város szilléri és alsóvárosi tereprendezéseit az 1879-es nagyárvíz következményei tették teljessé. Ekkor a fahiánnyal küzdő szegediek kitermelik a megmaradt erdőket és később csak a felsővárosi makkost telepítik újra. Az utóbbit egyébként 1848-ban, 1919-ben, és 1944/45-ben is kivágták, de az irtásokat mindig rövid időn belül a terület fásítása követte. Közvetlenül az árhullám levonulása után egy esetleges újabb katasztrófa megelőzésére Szeged körül töltésrendszer épült. A feladat lényegi részét 1880 IV. 20-ig megoldották (Dóka 1978). Később csupán 1904 és 1909 között (Gallé 1936), valamint az 1970-es években végeztek jelentősebb kiegészítő munkálatokat. A töltés déli kitettségű oldalára zömmel a Cynodonti-poetum angustifoliae, az északira az Arrhenatheretum-elatioris fűtársulások jellemzők. (Bodrogközy György szíves szóbeli közlése). Kiss Ferenc (1939) megjegyzi, hogy a legelső telepítéssekből (1770-es évek) egy darab kocsányos tölgy (Quercus robur L.) maradt. A fa ma is él, bár belsejében hatalmas üreg tátong. Ezt némely „természetbarátok" tűzrakóhelynek használják. Védetté nyilvánítása (ami egymagában nem elég) és körülkerítése meghosszabbíthatná ennek a Csongrádi sugárút közelében található famatuzsálemnek az életét. A két világháború közötti időszakban megkezdődött a zöldövezet kialakítása. Az 1944-es év előtt a hullámtéren kívüli rész a felsővárosi makkosból és annak csíkszerű rókusi—felsővárosi meghosszabbításából állt. A felszabadulás után 427