A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Csongor Győző: Természetvédelmi feladataink Szeged környékén II. Vadontermő orchideák

A Móra Ferenc Múzeum évkönyve 1978—79/1 TERMÉSZETVÉDELMI FELADATAINK SZEGED KÖRNYÉKÉN II. VADONTERMŐ ORCHIDEÁK CSONGOR GYŐZŐ (Szeged) „Periculum in mora ! Hazánk ősi növénydísze rohamosan fogy. Mai mezőgazdaságunk, sokféle iparunk, mely gyilkos hatású a természet ősi életére, kérlelhetetlenül pusztítva tör előre..." (Déchy Mór: A természet védelme és a nemzeti parkok. 1912). Bár furcsán hangzik, de az első jajkiáltás a pusztuló természet védelmében akkor hangzott el, századunk elején, amikor még jóformán minden természeti kinccsel rendelkeztünk, melyeket ma már csak leírásokból s fényképekből ismerünk. S ma már ott tartunk, hogy védelmeznünk kell a természetnek csodás tájai szépségéből korunkra maradt részét. Hiszen valóban szép ez a táj, alföldünk középső és déli részének tája, ahol még itt-ott virít a véres lila gyökerű bárány pirosító, a legelőkön még halvány lilás lepedőket képez a homoki kikerics s a mocsaras zsombékokban, kőris- és fűzfa mélyén sértődötten bújik meg egyetlen alföldi páfrányunk, a tőzegpáfrány, ahol egyre tűnőben vannak a sömlyékek, a gólyahír hivalkodó sárga- s a bíborszínű kosbor elegáns, karcsú virágaival... Ma még felujjong a szívünk, ha valahol ráakadunk nagy költőnk által megénekelt „kék virágára a szamárkenyérnek", de a valamikor olyan gyakori, exotikus szépségű katona virág vagy kolokán és a vidrafű halvány rózsaszínű buzogánya után hiába gázolunk a mocsárba. Eltűntek, mint sok más, a fekete kökörcsinnel, az egykori királyhalmi homokon, vagy a bársonyos bangó a zsombói erdőben, amint eltűnt a sötétkék színű tüdőgyencián, a táragy gyökérrel együtt, s tűnőben van az akácos erdők tüskés sűrűjébe húzódó tarka nőszirom is... Az ok nem is annyira a virágok szedése, gyűjtése, mint inkább a termőhelyük megszüntetésében rejlik. Valamikor, kisdiák koromban még a piacokon árulták a fekete kökörcsint a gólyahír csokorral együtt, meg az árvalányhajat is; s itt-ott lehetett még látni — mint dugárut — a tanyai árus garabolyában táragy gyökeret is. Ma már a piaccal együtt eltűntek azok a virágok is, amelyekből a 20-as években még lehetett csokorszámra szedni. S vajon környékünk csodálatos virágai ezután csakugyan a múltéi lesznek? Beletörődhetünk abba, hogy a különös színű vadszegfüvek, búzavirágok együttese, amely nemrég még olyan szépen mutatta a délorosz szteppék növényzetének kicsinyített mását, ahol a magyarság ősei keresztülvándoroltak, s ahonnan alföldi növényeink jórésze is származott; utánuk eztán csak a romantikus lelkek merenghessenek? S ugyanez legyen sorsa vidékünkön a legszebbeknek, a flórakutatás féltve őrzött orchideáinak is? Nem történt semmi eddig a természeti értékeink megmentése érdekében? Igenis, történt. Nagyon is sok történt a fölszabadulás óta. Vannak már megyeszerte természetvédelmi területeink. Mi az hát, amivel még adósak vagyunk? Egyes ritka növény- és állatfajok felkutatásával — a tudomány részéről — s azok létének biztosítása (még a természetvédelmi területen belül is) a társadalom, a hivatalos szervek részéről. Jelen tanulmányom az elsőbb feladatot célozza. Az orchideák számbavételét s azok fokozott védelmét. 411