A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

sosit a zeuszitól mindenképpen elkülöníteni: a bika mind a kettőnek szimbóluma, vagy megjelenési formája lehet, nem is szólva arról, hogy maguk az istenségek sem különíthetők el dogmatikusan, amint mondottam, a lét tendenciái jutnak bennük kifejezésre, a kifejezés módja pedig visszahat magára az alakra is: a mitikus szemléletmód termékenysége éppen költői szabadságában áll. A labirintikus formakeresések nyomán azután tartalmi vonatkozásban is felbukkant a trójai mondakör, amelynek a sorsképletében nem nehéz felismerni a csalódások és bosszúságok, az indítékok és következmények örvényeit. Nem véletlen, hogy a Tizián parafrázis és a trójai témakör között, a kettőnek mintegy kapcsolatát alkotva jelenik meg a sophoklesi tragédia Oidipusa. Nagyméretű montázs ez, amelynek elemei sokszorosító eljárással, konkréten szólva: linóleum metszetben készültek. Az optikai tér útvesztői helyett itt a síkon terül ki a kórusszerű kompozíció. Oidipus az ártatlanul elszenvedett végzet hőse, akinek szerencséje csak szerencsétlenségének felszínén csillog. Nehéz volna pontosan megmondanom, hogy mik az indítékai az én Oidipus problematikámnak. Semmiesetre sem a freudi komplexus, bizonyára kifejezésre jut benne azonban az emberlét ellentmondásos értékének felismerése. Az ilyen felismerés mögött pedig mindég konkrét és személyes tapasztalatok munkálnak. Amint említettem, a trójai tematika is belőle fakad, csakhogy az oidipus koncentráltsága oldódik is benne, társadalmi-történelmi szélességben bontakozik ki. Elágazik aztán: az Iphigénia és az Odysseus tematikába. Ezekben a végzetszerű elégtétel jut majd kifejezésre. Mielőtt ezek az elágazások sorra kerülnének, meg kell emlékeznem a Zeusz és Európa mítoszát feldolgozó sorozatról. Ez arra az időre, a 70-es évek derekára esik, amikor is a sors játéka folytán visszanyertem korábbi vezető pozíciómat. A téma feldolgozása során a zeuszi történet derűjét mindinkább megzavarja a dionysosi homály, Európa sorsa átmegy Semeléébe: Dionysos tragikus szerelmű anyjáéba. Ennek akaratlan kifejezését mind a képek kompozíciós terének felbomlásában, mind a fizikai megsemmisülésbe torkolló szenvedély megjelenítésében lehet tetten érni. A mítosz szubjektív forrásai csaknem mindég önkéntelen, öntudatlan rajzaim, amelyekben felismerem olykor a mitikus hagyományt. Van azonban a mítoszábrázolásnak egy újabban érvényesülő forrása is. Ezt a forrást számomra az 1977-es görögországi utazás nyitotta meg. A táj élménye egyfelől, a romoké másfelől lokalizálták és saját fény-viszonyai közé plántálták a klasszikus hagyományt. Igaz, hogy szicíliai tartózkodásom idején, 38 évvel korábban 1939-ben is egykori görög földön állottam, az Etna tövében laktam, az agrigentói görög templom szentélyében lebukó Napot bámuitam, a körnek mégis be kellett zárulnia ahhoz, hogy a Persephone történetet az Etna tövében ábrázolhassam, holott most Delphiben, Athénben és Olympiában jártam. Ez az utazás kellett hozzá, hogy a mitikus anyag tragikus magva a nagy tragédia-költők irodalmi anyagával kerüljön érintkezésbe. És ez az utazás kellett hozzá, hogy Odysseus hazaérkezése számomra olyan elmélyedésre alkalmas témává legyen. Emögött persze megint az Én mítosza áll. Az életkorok váltakozásában az a kor volt ez az én történetemben, amely az igazságtevés, a beteljesülés a katarzis igényének ideje. Az Antigoné nem mitikus alak abban az értelemben, mint Persephone. Persephone a természet életéből fakadó eszme megtestesülése, Antigoné társadalmi eszméké akkor is, ha vér szerinti összetartozás hőse és áldozata. így van ez a homéroszi eposzok hőseinek a tragikus költők műveiben is felbukkanó sorsában is. Oresztész, vagy Odysseus csak félig állanak mitikus talajon, félig a társadalmi realitások viszonyai közt küszködők. Ha már végigkísértem életpályámat a László Gyulának adott válaszok formáiban, — hadd áruljam el, hogy még nem számolhatok be az utolsó felvonás tapaszta405