A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

a fordulatoktól. Ez megzavarja a művészi szabadság légkörét, mintegy visszaszorít a céhszerű kötelékekben ki nem bontakozott egyéniség világába. Pedig a XX. századnak egyik legnagyobb vívmánya a stilisztikai előfeltételek megszabadítása a korstílus külső formáitól, sőt az egyéni stílus könnyen felismerhető „áruvédjegy"-szerűségétől is. A XX. századi művészek java nem adott, vagy vállalt stílusban dolgozik, stílusa nincs, de stílusai vannak. Stílusát minden periódusban, esetleg minden mű esetében is újra vívja ki, vagy változtatja meg, valódi indítékai szerint. Ez az őszinteségnek új lehetőséget nyit a modern művészetben. Kétségtelenül nehezebben tetten érhető következetesség ez, mint amilyen a múlt mestereinek tematikai és formai következetessége volt. Azt mondhatnám, az életvitel nyílt dialektikája ez, olyan mint a modern építészet átlátszó vázszerkezetei. Arról van tehát szó, hogy a stílusalkotás ilyen, eddig nem ismert szabadságának körülményei között az életkori tényező erősebben érvényesülhet, mint korábban. Mégis, ha ki tudjuk mutatni legalább a nagy mesterek művében ennek a szabadságnak csíráit, vagy éppen megvalósultságát, feltehető, hogy olyan történeti lehetőséget ismertünk fel, amely a társadalmi szabadság szélesebb körökben való lehetővé válásával mind több művészi pályát mozgató erővé válik. A nagyobb szabadság azonban nem jelent kevesebb kötöttséget, de differenciáltabb kötöttség-szabadság korrelációt igen. Ennek a bonyolultságnak egyik oka az életkori vonásoknak a motiváció rangjára való emelkedése a művészi alkotásban. Vasari sem mondta volna Tiziánról, hogy öregkorában csak rontotta azt a hírnevet, amelyet fiatalon szerzett, ha ismerte volna a művészi pálya „gerontológiáját". Lehetséges, hogy erre a szabadságra jobban vágynak a dionysosi természetű lelkek, mint az apolloniak. A feladott kérdés „al-tételére" azonban még nem válaszoltam. Ez a mítosz-preferenciáknak az életkorokkal való összefüggésére vonatkozik, speciálisan az én esetemben. Legkönnyebb volna azt mondani, hogy minden életkornak megvan a maga kulcsa a mitikus szemléletmód zárjaihoz. Termékenyebb lesz, ha azt tesszük vizsgálat tárgyává, melyik életkornak melyik a mítosza, vagy pontosabban : melyik életkorban milyen tartalommal telítődik a mitikus tematika. Ez a vizsgálódás a kérdésnek is eleget fog tenni. Úgyszólván közismert, hogy a gyermek a mesét fogja szeretni, az ifjú a kalandos történeteket, a felnőtt a szerelmi lírát, a heroikus, majd a tragikus konfliktusokat, hogy végül is kikössön a regényes, vagy novellisztikus tartalmaknál. Tudom, hogy felsorolásom csak hézagosan utal a preferenciákra, és nem veszi figyelembe a másodlagos, harmadlagos kapcsolódásokat. Ez most azonban túl messzire vezetne. Mégis elég ez a felsorolás arra, hogy észrevétesse azt a párhuzamot, amely közte és a műfajoknak egy kultúrán belüli dominanciája között fennáll. Ez a folyamat nem ellentmondásmentes sem történelmi szélességében, sem az egyedfejlődés során. Ahol az egyéni sors konfliktus-gócai egybeesnek a társadalmi fejlődéséivel, ott az egyéni kibontakozás szárnyakat kap. Ellenkező esetben bonyolultabb a helyzet, az egyéni sors hajótörést is szenvedhet miatta. Ilyen hajótörést szenvedett az én generációm a második világháborúval: a negyvenes évek kifutásával kellett volna „nagy alkotó szakát" megvalósítania.

11 Ez persze nem jelenti, hogy a nem mintaszerű pályák eredménytelenek, de bonyolultabbak, gátakat kell áttörniök, károkat kell elszenvedniök. Hogy példát mondjak: az a Michelangelo, akinek egyéni konfliktusai egybeestek a Mediciek és Savanarola Firenzéjének sorsával, és tág rezonancia-teret kapott a Pietához és a Dávidhoz, ám egész életére szóló teherként hordozta a pápa politikája, vagy szeszélyei miatt meghiúsult Síremléket. Más kérdés, hogy ennek a torlasznak áttörése eredményezte a Sixtus-kápolna mennyezetének freskóit. 11 Vinkler L., Összehasonlító biográfia. 401 •