A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Zombori István: Idegen népek – magyar emberek. Ács Gedeon naplójának néprajzi és földrajzi vonatkozásai

szekedik a halasi Mikó urammal, amely egyenlőtlen küzdelem végül is az utóbbi gyászos megfutamodásaval ért véget. (7:33.) A vásárban persze nemcsak kofák árultak, hanem becsületes mesteremberek is. Ács elmondja, hogy egy alkalommal csizmát rendelt egy csizmadiánál, aki az eszéki várban lévő házban lakott. A mesterben egykori iskolatársát fedezte föl. „Apám látta, hogy nem lesz belőlem tudós, de lesz csizmadia s kivett az iskolából. Tán jól tette, mert most állok tíz ezer forintig s ezen kívül e ház is enyém, és keresetem évenként öregbül—mondta a mester magyarázatul. (12:144—145). Alsó-Baranya Természetesen gyakran ír a Dráva-vidékről, ahol a testvérei, rokonai élnek, és ahol ő lelkészként tevékenykedett. Érdekes módon az alkalmasint elmesélt anekdotákon vagy népszokásokon kívül, elsősorban egyházával, a hívekkel és tisztelendőtársaival kapcsolatos dolgokról ír. Főként az bántja, hogy az otthonról érkező hírek szomorú állapotokról számolnak be. „Ott a nepotizmus, simonia, s a vaskalapos consistoralis rendszer megtermetté vackor gyünölcsét" írja. Ennek egyik okát abban látja, hogy ő nincs otthon, mert akkor ilyen dolgok nem történhettek volna meg. Az egykori templombajáró laskóiak „templomkerülővé" lettek, vagy ha el is mennek, képesek az istentisztelet közepén fölállni és kimenni a templomból. (7:60.) Beszél arról is, hogyan éltek a katolikusok és protestánsok együtt. Édesapja — ki szintén lelkész volt — néhány alaklommal összeütközött a környékbeli katolikus tisztelendőkkel. így például 1831-ben a nagy kolerajárvány idején néhány katolikust a protestáns temetőbe temettek. Ezeket a szomszéd béllyei katolikus pap később ki akarta ásatni, hogy az ő temetőjük szentelt földjébe helyezzék el, „de az én különben non-resistant atyám ezúttal szokatlan tűzre gyúlt a nemcsak hírlapi nyilvánossággal és vármegyével, hanem egész erőszakos ellentállással is fenyegetőzött és a catholikus collegát szándékától elijesztette." (9:73.) Ugyanitt hasonló esetről is beszámol, ami vele történt meg. Érdekes szokás volt Baranyában az is, hogy ha a falu népe valamely egyházi elöljáróra megharagudott, és hivatalából el akarta távolítani, akkor a vasárnapi istentiszteleten megfogták a padra kitett kalapját és kidobták a templomból. Az illető kiment a kalapért és rendszerint volt annyira bölcs, hogy nem is ment vissza előre, az előljáró padjába, hanem a hátsók valamelyikébe, vagy esetleg a faluból is elment. Ez még mindig jobb szokás — mondja, mintha az illetőt magát dobták ki, és a kalapot utána. Ennek kapcsán eltűnődik, vajon a „kiteszik a szűrét" szólás esetén valóban csak az egyén szűrét tették ki, vagy őt magát is kidobták. (9:78). Az bizonyos, hogy őt nagyon tisztelték, sőt szerették hívei. Elmondja, hogy 1849ben, mikor Pécsről hazakerült (ahol börtönben volt a szabadságharc melletti buzdítás miatt) és bement a templomba, látta, hogy valamennyi híve gyászruhát viselt — azt hivén, hogy őt már többé nem látja viszont. Ács hozzáteszi : lehet, hogy halála esetén nem, vagy alig gyászolnák őt lévén kevés ismerőse Amerikában, de „ha senki nem gyászolna is érttem, nem panaszkodhatnom, mert a szeretet ezen adóját még életemben megkaptam." (9:93.) Megtudjuk, hogy otthon maga irányította az eklézsia földjeinek és szőlőinek művelését. Ennek kapcsán több nevet említ, akik neki munkájában segítettek. Két fiatal lány nevét is megjegyzi. Ennek a lapnak az az érdekessége, hogy a nevek mellé csillagot tett és ehhez a lapján megjegyzést fűzött. Ebből kiderül, hogy a két lányból asszony lett, és egyikőjük meghalt. Á másik megözvegyült „de hozzám — nagyon jó" írja Ács Gedeon, 1861-es dátummal. (9:99) így arra kell következtetni, hogy lapalji jegyzetet már hazatérte után illesztette oda, amikor otthon az egyes köteteket átnézte. 221