A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Téglásy Imre: A hungarus-tudat kifejeződése Fiala Jakab „Szegedies” című epüllionjában

Fiala a magyar mondavilág forrásait Bonfinibôl merítette. Azlsten kardja és a Csodaszarvas mondáját éppen úgy Bonfini alapján dolgozta ki, mint azt a motívumot, mely a szittyákat Herkulestől eredezteti. Bonfinire mutat annak fölvetése is, hogy vajon az egyiptomi, vagy a magyar (=szittya, szkíta) nép-e az ősibb.

18 A „Szegedis" jelentőségét mindenesetre az adja meg, hogy a város egy olyan periódusáról tájékoztatja az olvasót, melynek Dugonics előtt nincs a századból másik krónikása. A „Szegedis" teljes feldolgozása, a szerző életpályájának részletes feltárása bizonyára még sok értékes adattal gazdagíthatná a helytörténeti kutatást. A kiseposznak azonban nemcsak helytörténeti értékei vannak. Ideológia-történeti jelentőségére az alábbiakban szeretnénk rámutatni. A mű megírására látszólag azok a nyugati „tudományos" életben elterjedt nézetek szolgáltattak alapot, melyek szerint a magyarok az ördög fattyai, alávaló, barbár nemzetség. Valójában azonban sokkal nagyobb szerepe volt megírásában a XVII. század közepe táján kibontakozó úgynevezett hungarus-tudatnak. Fiala azon törekvések első irodalmi képviselője a század elején, melyek jegyében a Magyarországon lakó nem magyar értelmiség a magyar birodalmi tudat ápolásával csatlakozik ugyan a magyarsághoz s azonosul ennek történelmi-kulturális múltjával, ezzel együtt azonban saját nemzetiségük egyenjogúsítására is kísérletet tesznek. Ezt az egyenjogúsítást a magyar őstörténet forrásainak átértelmezésével igyekeznek elvégezni. Ha ugyanis sikerül nekik a honfoglalás, illetve az azt megelőző korszak magyar történelmének részeseivé tenni a maguk etnikumát, akkor lényegében sikerül megszüntetni a magyarországi nemzetiségeket hátrányos helyzetbe hozó magyar—nem magyar distinkciót. Vessünk egy pillantást a hungarus-tudat kialakulására! A középkorban és a XV. század folyamán még szó sincs ilyen fejleményekről. A korabeli szóhasználat többnyire nem megy túl az állampolgárságot mutató pannonius jelzőnél, mely nemzeti tekintetben indifferens módon csupán a magyarországi származást jelentette. A pannoniusszal szemben a hungarus szűkebb értelmű jelző, a magyar nemzethez való etnikai kapcsolódást fejezte ki. A XVI. század közepétől lassan meginduló nemzeties fejlődés előlegezi a következő században már nyilvánvalóvá váló hungarus-tudat feltételeit. Ennek legfőbb tényezője a közös történelmi-kulturális sors, mely egységesítő szervező erővé lesz a török ellen fellépő kelet-európai keresztény értelmiség körében. A XVII. századra a hungarus jelző jelentése kitágul, kiszélesedik és egyre inkább kezdi magába foglalni azokat a nemmagyar népcsoportokat is, melyek az ország területén élnek. Tarnai Andor írja erről klasszikusan tömör és találó monográfiájában: „Hungaruson a XVII. század magyarországi polgára értendő, mégpedig a született magyar éppúgy, mint a német és a szlovák..."

19 A Magyarországot ismertető művek szerzői is ezt szem előtt tartva mutatják be be a soknemzetiségű országot. Lucas de Linda írja 1655-ben megjelent művében: „A magyarok nyelve (értsd : a hungarusoké !) különböző ; németül, szlávul és törökül beszélnek."

20 Érdekes, hogy míg a külföldi, nyugat-európai szerzőknél egyaránt „magyar" (hungarus) a Magyarországon lakó összes nemzetiség, addig a hazai történetírás — bár meglehetősen kezdetleges eszközökkel — olykor mégis megkísérli a különbségtevést. Lisznyai Pál debreceni iskolamester 1692-ben megjelent „Magyarok cronikája" 18 Kelecsényi /., Adalékok a magyarországi latin költészet történetéhez. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1910. 680. 19 Tarnai A., Extra Hungáriám non est vita. Bp., 1969. 73. 20 Uo. 202