Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

tattá. Sajnos, nem tudjuk, miért nem lett Katona Dienes törekvéseiből, kísérleteiből magyar nyersanyag. A múlt század negyvenes éveinek védegyleti mozgalma hatalmas mértékben virágoztatta föl a szegedi kékfestő ipart. Egyik legjellegzetesebb képviselője a már említett Felmayer Antal (1798—1873), a szegedi Deutschungar polgárság, helyi népnyelven purgerség egyik igen tisztes alakja.

3 Az о személyében és munkásságában a szakma már a manufaktúra szakaszába hajlik, de valamit végig megőriz a céhvilág patriarchális levegőjéből. Felmayer Antalt szegénysorsú szülei a piarista gimnáziumba járatták, de az 1813. évi nagy tűzvész a családot olyan nyomorúságba juttatta, hogy a VI. osztály után nem tanulhatott tovább. Festőinasnak ment, és az egyébként teljesen ismeretlen Egedi mesternél szabadult föl. Németországban és Franciaországban vándorolt, több évig Elzászban dolgozott. Hazatérve Szegedre, műhelyét szegényes körülmények között a felsővárosi Kistisza partján, a Kéri Kata luka szomszédságában 1824-ben nyitotta meg. Műhelyének gyárüzemmé való fejlődését állítólag a pesti árvíznek (1838) köszönheti. A kárvallott fővárosi kereskedők ugyanis megmentett raktárukat potom áron erőszakolták rá. Osztrovszky József, a reformkor érdemes szegedi alakja, Felmayer barátja, 1845ben megszervezi a Védegylet szegedi fiókját. Ezzel a Város is meg akarta szívlelni Deák Ferenc tanácsát : minden jó magyar ember a saját háza küszöbén állítsa föl a vámsorompót, és idegent ne vásároljon. A szegedi asszonyok és lányok elhagyták a külföldi kelmékből varrott ruhák viselését, és a Felmayer Antal gyárában készült fehérpöttyös kékfestőből szabott „honi ruhában", csipkés fejkötőben, illetőleg pántlikás, csillagos pártával jelentek meg a mulatságokon. Ezzel példát mutattak a festőruhának a nép szélesebb köreiben való elterjedésére is. Felmayer Antal készítményeit egyébként saját 25—30 gyolcsoskocsija hordta szét az alföldi, dunántúli, sot erdélyi városokba is.

4 Felmayer Antal gyárát Palugyay Imre a múlt század derekán

5 tanulságosan jellemzi. „Műipar tekintetben a Szegeden 1826. év óta létező vászon és gyolcs festőgyára Fellmayer Antal fáradthatatlan buzgalmának köszöni lételét. Évenként 3—4 ezer vég vásznat, 12—15 ezer darab sima cottont hoz létre, majd ugyanannyit nyomtatásban. A gyár lóerővel dolgozik, s az év különböző szakaiban 25—36 festőt és ugyanannyi szegénysorsú ifjút foglalkoztat. Az utóbbiak napi keresményeiken fölül szorgalmas munkálkodáshoz szokva, utóbb önálló műiparos családok alakítására képeztetnek. A gyár nyers cotton anyagait Csehországból, Ausztriából veszi, a vásznat Gácsországból és a Szepességből, festék és indigó 60 mázsányi készletét London, Hamburg, Svájc és Elzászból. Készletei nagyrészben Délmagyarországon találnak kelendőségre. E gyáron kívül kékfestő gyárral bírnak még Szegeden Adler, Wiedermann, Ivánkovics és Auer." Felmayer Antal fia Ferenc (1828—1898) a szegedi szülői háznál szabadult föl, és hamarosan társként lépett a vállalatba. Ismeretlen okokból 95 ezer forint kielégítéssel 1863-ban a család száz év előtti kirepítő fészkébe, Bécsbe költözött, és a Schwechat nevű külvárosban modern gyárüzemet alapított. Ez volt hosszú évtizedeken át a monarchia leghatalmasabb kékfestő vállalata, amely nemcsak kisebb magyar kékfestőket látott el országszerte nyersanyaggal, hanem a Balkán és Közeikelet is vevőköréhez tartozott. Mindenütt tanulmányozta a helyi ízlést és készítményeiben ehhez al3 Gelléri M., A magyar ipar úttörői. Budapest 1887, 149. 4 Czímer K., Kaszinó 52. s Palugyay II, 253. 376