Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A modernebb csillagráf előnye, hogy a simítást és anyagfordítást maga végzi. Tudnunk kell ugyanis, hogy az anyagnak mindkét oldalát kékre szokták festeni. A kelme a kipából a szárítóba, innen meg kénsavas fürdőbe kerül. Itt oldódik és fehéredik ki a vászonból a mintázásnál rátapadt pap. Ezután az anyagot hideg vízben jól átöblítik, umcigolják, majd a ferberstokk néven emlegetett, baltanyél hosszúságú bot segítségével kicsavargatják és kiteregetik száradni. Ez a munka valamikor folyóvízben is történt. Ilyen alkalmas hely volt a Római kőrútnál lévő hajdani superplacc, a szalámigyár partja és a régi vasúti híd környéke. Innen van, hogy a Felmayer család a felsővárosi Kistisza partjára, az Auer és Wiedermann család pedig a hajdani Sáncpart (ma : Zrinyi utca) mentén telepedett le. Nem véletlen az sem, hogy a kékfestők szakmai utódainak, a kelmefestőknek boltjai és műhelyei is egészen a legújabb időkig leginkább a Zrinyi, Kelemen és Oskola utca táján voltak, mert a vevők, rendelők Ősidőktől fogva ideszoktak. Az áztatást követő keményítés, másként apretur régebben kézzel történt. A keményítőfŐzo üstben faggyúval kevert búza-, olykor kukoricakeményítő készült. Főzés után a keményítőt a mester olyan hőfokra hűtötte le, hogy a keze kibírja. Most a vászont átuncigolta, azaz keresztül vonta benne. Egy kivájt kis fakarikán, amelynek festráfer, stráfoló volt a szakmai neve a vászont keresztülhúzta, miközben a keményítő kipréselődött belőle. Ez volt a stráfolás. Vigyázni kell, nehogy pacnis, azaz keményítőfoltos maradjon. Most következett a prakkolás, vagyis a prakkasztal néven emlegetett nagyobb asztalhoz való ütögetés, átsimítás, hogy a kikeményített végárut a keményítő mindenütt egyenletesen járja át. Ez a stráfer néven emlegetett fakarika segítségével történt. Most már csak a mángorlás van hátra. Pár nappal előtte azonban a kelmét megszentelték, vagyis vízzel behintették és összehajtogatva, lepréselve ládába rakták. Ez a művelet a sverolás. A mángorlást régi műhelyekben ló végezte. Az egész véget a haspli, másként pámoló segítségével hengeralakú fagörgokre csavarták, majd kímélés okából erős szövésű vászonnal burkolták, vékony zsineggel átkötötték, és úgy helyezték a mángorló hatalmas terméskövekkel megrakott ládája alá. Kettenpámoltak, hogy a kékfestő vászon minél feszesebben tekeredjék a görgőre. A kisinas a pámolót hajtotta, a másik pedig a kelmét igazgatta. A ló a mángorló előtt járt körbe-körbe, és a mángorlót járgánnyal hozta működésbe. A mángorlásban egy menetnek gang volt a szakmai neve. A mángorlás az anyagnak simaságot és szép, tetszetős fényt adott. A többszínű kelme készítése is lényegében így történt. Perényi mester emlékezik a kétszörkék, ződ, sárga, orancsszín, azaz narancsszín árnyalatokra. Ez utóbbi az orancspap és paszpap felhasználásával készült. A többszínű mintát inkább nemzetiségeink kedvelték. A minta nélkül festett vászonnak simafestő a. szakmai neve. Újabban a világos indantrén festő kiszorította az indigóval festett sötétkék anyagot. A kékfestő minta, mintafa régen Németországban, Ausztriában, Csehországban készült, de dolgozott Keszthelyen is egy mintakészítő mester. Akadtak azonban vándorlegények is, akik csak mintakészítéssel foglalkoztak. Ezek megtelepedtek egy-egy mesternél, és szállás, ellátás, egy kis pénz ellenében készítettek, de javítottak is mintákat. A mieink közül is sokan ellesték a tudományukat. Egyébként a nyomóminták gőzölt bükkből vagy tölgyből készültek. Egyszerűen fára faragták. Volt azonban rézlemezre karcolt is, és ezt erősítették azután rá az előkészített fa lapjára. A hagyományos kézimintákat átvitték a mintázógép nyomófáira is. Perényi mester műhelyéből a szegedi múzeumba került kéziminták szakmai nevei : ágas, ágasindás, 380