Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A XVIII. század elején Szegeden nagy a fahiány. A Város Budáról kénytelen hajókat, Baranyából pedig kocsit és bútort vásárolni. A szegedi hajóács-ipar XVIII. századvégi virágzása azonban már összefügg a rendszeres láperesztéssel. „Nem tsak Arad Vármegyébűl — írja Vedres István — hoznak ide Hajónak való Tölgyfákat, hanem a' Tiszahátrul, s Körös tájékárul, és még Török Országbul is; A Munkátsi Uradalomból majd minden Esztendőben szállítanak itten keresztül a Ferentz Tsatornájára, és tovább is legszebb Tölgyfa pallókat, és Deszkákat. Fenyő fa pedig, melly Szolnok mellett Máramarosból jön a Só alatt, elég van; abbul dolgoznak is, valamint szintén az Arad Vármegyei Tölgyfákbul is, két nagy Hajót készítettek el mostanában." A máramarosi románok kincstári sót egyébként még a múlt század hetvenes éveiben is lápokon szállítottak a szolnoki és szegedi sópajtákba. „Derekas egy alkotmány — írja szegedi származású Borostyáni Nándor

6 — ez a láp: 60—70, sőt olykor 80 láb hosszú fenyőszálakból áll, amelyek tizenkettesével, sőt húszasával vannak egymáshoz erősítve, kezdetlegesen; vagy rőzsekötelékkel, vagy durva fapántokkal. Elől-hátul egy-egy hosszú kormányrúd nyúl be a vízbe, mert hát ezen nehézkes vízi járműnek csak kormányrúd kell. A vitelt elvégzi a víz, mely lassan szállítja el hátán e tutajokat lefelé. Rendeltetési helyükre érve. oláh hajósaink átszolgáltatják a sót, s aztán vevőt keresnek fenyőszálaikhoz, melyeken oly hajóépítő helyeken, minő Szeged is, rendszerint jó pénzért adnak túl. A visszautazást elvégzik gyalog, vagy most már vonaton is." Tutajukon kancahordóban sokszor hoztak főtt körtét, almát is, amelyet népünk szívesen vásárolt tőlük. A múlt század kilencvenes éveiben átlagosan 200—250 ezer m

3 fát tutajoztak Szegedre. Erről részletesebben Kulinyinál olvashatunk : „1892-ben Szegedre részint a Tiszán Máramarosból, részint a Maroson Erdélyből mintegy 200 ezer m

3 fenyőszálfa érkezett... Ugyancsak vízi úton érkezett Szegedre az év folyamán 100 ezer m

3 kemény szálfa, tölgy- és kőrisfarönkökben." A fenyőszálakból a szegedi fűrésztelepek és zsindelyvágók 150 ezer m

3 fát dolgoztak fel, a többit tovább szállították vidékre. A tutajeresztést csak a Tisza és a Maros tartós, nagy áradása, illetőleg apadása, vagy járványos betegségek hátráltatták. így az 1893. és 1894. évben kolera miatt a Tiszán hónapokig tilos volt a tutajozás. ,,Ha a Felsőtisza és Maros vízállása megfelelő és a szállítás akadályokba nem ütközik, akkor a nyersanyag fölöslegében is bővelkedünk, ellenben kedvezőtlen vízállás esetén a legnagyobb akadályokba ütközik a nyersanyag előteremtése." A tutajozás méreteire, egyben a faipar növekedésére is jellemző, hogy míg a kilencvenes években 4 gőzfűrésztelep működött a Városban, addig 1906-ban már 7 telep dolgozta föl a Tiszán és Maroson érkezett szálfákat.

7 „A fák — írja a későbbi szemlélődő Tömörkény

8 — a maga mivoltukban úsznak a vízen. A se nem ladik, se nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan messze áll, hogy egy napon vele említeni sem lehet. Csak éppen hogy fa, mint a többi. Hosszú, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a törzsek pedig együvé következtek a vízen... Emberek, akik még úszni sem tudnak, rábízzák az életüket, pedig csak fából készített szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész. Lapát az elején, lapát a hátulján, de egyetlen fejszén és egyetlen bicskán kívül... amit gazdája magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se benne." Mint Juhász Antal forrásértékű kutatásaiból tudjuk, az első világháború előtt nemcsak hegyi románok foglalkoztak tutajeresztessel, hanem szegedi fűrészgyárosok is küldtek föl begyakorolt helybeli munkásokat, akiket tutajos, tutajeresztő néven emlegettek. Egy-egy közülük azután igazlátó gyanánt, vagyis ellenőrzés okából a román tutajokra telepedett. Voltak természetesen olyan lápok is, ahol csak románok, illetőleg csak szegediek tartózkodtak. 6 Borostyáni N., Sószálllító oláhok a Tiszán. VU. 1873, 334. sz. 7 Kulinyi Zs., 610. 8 Tömörkény I., Munkák és napok 53. 8