Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A koldusok a sok kínálgatás során olykor részegre itták magukat. Innen a szólás, hogy akkor igen jó termés várható, ha a kúdúsok a ződvásárba a sárba verik az árukat", vagyis ha a vásárt az aranyat éró' májusi zápor megáztatja. A múlt század végén Cserzy Mihály írja le, hogyan zajlott le egy lóvásárlás, és milyen volt a szegedi lókupec: „Csizmában, bársony nadrágban, amelynek szárán alól csontgombok fehérlenek, továbbá rövidaljú kabátban, kisszélű pörge kalapban és ami a módot leginkább sejteti: arany óralánccal... Ezen jellegzetes öltözékhez hozzájárul azután még a lovagló-ostor. A járásuk kevély, a beszédjük nyers. Kurtán szólanak és módfölött értenek a lóbecsüléshez. Elsőbbet körülnézik a venni szándékolt állatot, a nyakát, a lábait, továbbá a fogait és az egész testállását. Azután a szemét vizsgálják meg, nem hályogos-e. Mert van a lónál is belső hályog, ami így kívülről nem látszik. Ezért a kupec kendőt lobogtat a szeme előtt, amitől az egészséges ló hunyorgat a szemével, a hályogos szemű ellenben csöndesen marad. Ezt azután szó nélkül ott is hagyja. Végül megsimogatják a szőrét, megveregetik tenyerükkel a farát, végre horpaszon ütik az ostorbottal. A ló meghegyezi a füleit és oldalt néz ezen nyájaskodásra, közben pedig megugrik. Néha kisebbet, néha nagyobbat. Kerülkőzik, amelyik rá se hederít az ütésre. No, ez bizonyára rossz ló. Ez pedig fontos dolog, meglátszik, hogy minő vérű állat. Azután jártatásra kerül a sor. A kupec megáll a térségen, az egyik lábát előre veti, az ostort a hóna alá fogja és egy arravaló emberrel maga lőtt ellépteti az állatot négyszer, ötször vagy többször is. Nézi, hogy mint „szedi a lábait". Azután égetésre kerül a sor. Az ember fogja a zablát és szalad a lóval együtt." A régi vásárok jellegzetes alakja volt a hajcsár, a hajdani hajdúk szakmai ivadéka, vagyis olyan alkalmi munkavállaló, aki a helyi és környékbeli jószágvásárlásokon megjelenve, arra vállalkozott, hogy azokat az állatokat: marhát, lovat, amelyeket a szegedi gazdák és kupecok vásárlottak, együttesen a parancsolt helyre hajtsa. Az ilyen ember rendszerint dologkerülő kocsmatöltelék volt, feladatát azonban becsülettel teljesítette. Akadtak olyan szegedi hajcsárok, akik még Dunántúlra, főleg Baranyába is hajtottak. Olykor a feleségük is elkísérte őket. A kupecok megvásárolták egy-egy vásárban a marhát, tehenet, a hajcsár gondjaira bízták, hogy másik vásárba, vagy városba hajtsa őket. Vagy darabszámra vagy napszámba egyeztek, 10—15 marhát is összevertek. Menetközben meglegeltették őket. Éjszakára fához kötötték, vagy útbaeső tanya, falusi ház ismerős istállójában éjszakáztak. A gazdasszony ilyenkor megfejte a teheneket és ezért vacsorát főzött a hajcsárnak. A lovakat — négyet-ötöt — összekötötték, úgy hajtották. Öreg tanyaiakról hallottuk, hogy az istálló küszöbén keresztbe tették a szénvonót pemetelőt, piszkafát, sütőlapátot, mint amelyek a kenyérkultusszal, további áttétellel a szentostyával függnek össze. Az új tehenet ezeken át hajtották be, hogy rontás ne árthasson neki. Újkígyóson az új tehenet a gazdaasszony leterített pendelyén át hajtották az istállóba. Alsótanyán rontás ellen némelyek karácsonyi hagymát dörzsöltek az új tehén szarvára. 19 Kint a pusztán. Szeged 1899, 56. 82