Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

KÖZLEKEDÉS VÍZI KÖZLEKEDÉS Szeged és a Tisza sorsszerű kapcsolatáról már sok vonatkozásban szó esett. Most vizsgáljuk meg a tiszai közlekedést, vízközi forgalmat, amely Szegedet már az Árpád-korban várossá avatta és amely a szegedi nép tekintélyes részének a megélhetést jelentette. A vízi közlekedésben a só és bor szállításának volt évszázadokon át legnagyobb jelentősége. Ehhez a XVIII. századtól főleg a gabona és dohány járult. Természetesen egyéb javakra is kellő helyen utalni fogunk. Az erdélyi sót a Maroson szállították a torkolatig, tehát a későbbi Szegedig már a rómaiak és nyilván a bolgárok is. Biztos, hogy Szent Istvánnak elsősorban éppen a zavartalan sóellátás érdekében kellett Ajtonyt megaláznia, és a vidéket a maga királyi uralma alá rendelnie. Szeged már első királyunk idejében is virágzott, virágoznia kellett, bár okleveleink erről hallgatnak. A XI. század második feléből és a XII. századból azonban már számos közvetlen és közvetett bizonyságunk van a szegedi táj egykorú gazdasági életéről, főleg vízi forgalmáról. Okleveleink tanúsága szerint Szegedről kapják sójárandóságukat a még mindjárt ismét említendő johanniták, továbbá a nyitrai (1183), zágrábi püspökség (1217), a szávaszentdömötöri kolostor, a bácsi és kalocsai egyházak (1233), a bélakúti cisztercita monostor (1237) és más egyházi intézmények. Mindez a sófuvarozás föllendülését, a vízi és szárazföldi közlekedés, illetőleg kereskedelem kibontakozását vonja maga után. Első erre vonatkozó okleveles adatunk (1183) három sószállító hajót (3 naves saliferas) emleget.

1 A halászatnál bővebben is szólunk arról a feltűnő és az akkori közlekedési viszonyok mellett érthetetlennek tetsző jelenségről, hogy távoli monostorok (Tihany, Zalavár, Garamszentbenedek, Dömös) királyainktól éppen a szegedi tájon (Anyás, Mártély, Algyő, Tápé) kapnak halászó helyeket. Ezt nyilvánvalóan a szegedi sóbőség, sóraktár magyarázza: a sózott halat már könnyen lehetett szállítani, (vö. Tápl. 105. o.) Győrffy György mutat rá, hogy a johannitáknak Alsóvároson monostoruk és birtokuk volt, amely az adományozó királyi oklevél (1193) bizonysága szerint egészen a monostor tiszai kikötőjéig terjedt. A kikötő hangsúlyozása a johannitáknak a sóelosztásban, szállításban való szerepével függhet össze. Csak legújabban derítette ki a kutatás, hogy a tatárjárás előtt Felsővároson bencés apátság virágzott, amelynek védőszentje Szent Miklós volt. Tudjuk, hogy Miklós püspököt a középkorban egyrészt a diákok, másfelől pedig a kereskedők, vízenjárók, hajósemberek, borfuvarozók tisztelték patrónusukul. Jellemző, hogy a szegedi Szent Miklós-apátság a kultusznak egyik legkorábbi hordozója hazánkban. Nem vé1 Bálint S., Újabb adatok Szeged középkori történetéhez. MFMÉ 1970, 200. 5