Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A nyersanyagot a kékfestó'k vagy úgy vásárolták, vagy maguk a rendelők vitték festetni. Budapesten volt molinókeresködő is, ahonnan a portéka 120—150 m hosszú, verk néven emlegetett végekben érkezett. Ezt a mester könnyebb kezelés kedvéért négybe vágatta, hiszen nedves állapotban egy egész verk igen súlyos lett volna. A rendelő hozta a vásznat, a mintakönyvből kiválasztotta azt a mintát, ami megnyerte a tetszését. Kendőt, kötőt olykor készen is vittek festetni. A vásznat először szódás vízben kell kifőzni, fehéríteni. Utána hideg vízben öblítik, majd kiterítve megszárítják. Most gyöngén kikeményítik, és abvelolják, azaz enyhén átmángorolják. Ezután kezdődik a tarkázás, mintázás, olykor virágrakás, amely valamikor kézzel történt, később a szegedi és székesfehérvári Felmayer-gyár megszűnésével ennek peratinjai kisiparosokhoz kerültek. A tarkázás helye a tarkázóasztal volt. Az asztal lapja kissé lejtett. Több rétegben pokrócot erősítettek rá, majd eró's molinóval borították be. Az asztal felülete így emlékeztetett a bélyegzőpárna rugalmasságára. Az asztal mellett volt a sasi, azaz fakeretre feszített viaszkos vászon, amely 15 X 20 cm mélységű, 50x50 cm alapú ládában foglalt helyet. A sasi bolyhos felületére kenték föl a pap néven emlegetett mintázó pépet. A ládában sűrűre főzött keményítő állott, amely a sasit állandóan puhán tartotta. Legáltalánosabb volt a fehér pap, amely tapasztalat szerinti arányban budai föld, öreg mesterek ajkán tónert, ólomnitrát, ólomacetát, szakmai nyelven ólomcukor, bleicukor, továbbá gumiarábikum, kékkő, timsó és kevés disznózsír, esetleg táblaolaj összefó'zésével jött létre. Kihűlés után egy hét múlva lehetett használni. Az egyszín nyomású festő ezzel készült. A simára mángorolt fehér vászon az asztalra került. A mester kiválasztotta a mintafát, a sasiba nyomta, amelynek kiálló fa- és rézdíszeire pap rakódott. Ezután ráborította a vászonra. A legnagyobb ügyesség ahhoz kellett, hogy a következő borításnál a a minta ne csússzék el, és hogy a nyomás mindig egyenletes legyen. Ügyesen dolgozó kékfestő óránként 10—12 m anyagot tarkázott le. Aperatin, vagyis tarkázó gép, a munkamenetet nagyon meggyorsította. Az addigi napi 120—130 m teljesítménnyel szemben most 600 m lett az eredmény. A peratin még tökéletesebb változata volt a rolló néven emlegetett, és a szegedi Felmayer-gyárban is használatos virágzó, tarkázó gép. A kelme kékítésének ősi módja a csávafestés: indigóval történő hideg festés. A vásznat a kipa fölött lógó ráfra akasztják. A régebbi kerekráf vaskerék, amelynek kerületén 2 cm-nyire fogak vannak. Ezekre akasztják rá az anyagot, amely úgy lóg le róla, akár a rakott szoknya. Általában 2 vég fér rá egy kerékfára egyszerre. A ráfot csigán eresztik le a kipában lévő hideg indigófestékbe, amelynek összeállítása, elkészítése minden mesternek féltve őrzött szakmai titka volt. Félóránként 10—15 percre fölhúzzák, hogy a levegő az indigót oxidálja. Az első húzásnál a vászon még sárgászöld, majd fokozatosan zöldbe, végül kékbe megy át. A műveletnek cugolás a neve. Ez általában hat cug, vagyis kiemelés. Az öregkipa, másként fukszkipa két rövid cuggal kezdődött. Ennek az eló'festésnek neccolás volt a szakmai neve. A többi következő cúg viszont a blendolás. Többszöri kiemelés után elnyeri a kívánt kék színt, amelyet az egyes vásárok asszonynépének ízlése határoz meg. A környéken Perényi János szerint 14—16 bemártás szükséges a megfelelő színárnyalat elnyeréséhez. Régi mesterek az alapszín világos kékjét börzsönnyel is sötétítették. Ez volt a májszterolás. Minden fölhúzásnál egy pálcával gyorsan el kellett egyengetni a kelmét, az összetapadt hajtásokat szétválasztani, hogy a levegő mindenütt egyformán oxidálja a festéket. Ez a művelet a kihűtés. 379