Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
1712-ben Huber szegedi sófelügyelő ismételten sürgeti Bécsből sószállító hajók leküldését. Még 1728-ban is 20 sószállító hajót küldenek Erdélybe a sónak Szegedre, illetőleg Belgrádba szállítása végett. Ez azt mutatja, hogy a szegedi hajóépítés ekkoriban még nem jelentős. 2 1727-ben a kamara Baján létesít hajójavító telepet. 1738-ban az Erdélyből és Tokajból Szegeden összegyűlt hajók javítására Claudius Lefort du Plessy főhajómester 21 hajóácsot (Schopper) küld a felső-ausztriai Gmunden, továbbá Passau körzetéből Szegedre. Ezeknek számos régen elmagyarosodott ivadéka máig él a Városban. 1742-ben hatalmas mennyiségű anyagot küldenek hazánkba, de mestert már nem. Ez annyit jelentett, hogy a magyar hajóács szakma Szegeden is már talpra állott. A mesterség csakugyan példátlan virágzásnak indult. Sikeresen küzd meg a fahiánnyal is. A napóleoni háborúk gazdasági konjunktúrája virágoztatta föl rövid évtizedek alatt a dunai és tiszai közlekedést, megteremtvén főleg Szeged és Komárom messzire híres hajóács iparát. Nyilvánvaló, hogy a superság magábaolvasztja a faragó mesterség évszázados helyi hagyományait is. Ennek az egyesülésnek lett azután a következménye, hogy a hajóács szakma Szegeden nem tömörült céhbe, hanem szabad, képesítéshez nem kötött iparként vált naggyá. Később azonban mégis van valami belső versengés, mert a magyar faragók (fabri lignarii Hungarici) csak olyan munkát végezhetnek, amelyhez nem szükséges a varrás, továbbá az iszkába használata. Ennek ellenére maguk a szegedi hajóácsok mégsem alapítottak céhet. Összetartozásuk tudata külön zászlóban és farsangi felsővárosi superbál rendezésében is kifejezésre jutott. Különleges táncuk volt a superos, bőrduda hangja mellett. Erről csak Móricz Pál rövid följegyzéséből tudunk. Vedres István a szegedi hajóépítés hihetetlennek tetsző föllendüléséről szemtanúként így ír : „az 1798. Esztendőben épített itt leg előbb Korosán Úr tengeri Kormányra, úgy nevezett Lúdlábra (Timon) egy hajót, melly 4400 mázsát bírt és nevezte Magyar néven. Az ő példája után többek is építődtek mind itt, mind Horváth Országban, még a Komáromi és Győri Hajósok és Kereskedők is követték azt. 1800-dik Esztendőben ismét egy Kurír nevezetűt épített, melly 2500 mázsát bírt. 1802. Esztendőben a Felséges Kamarának Ferentz nevezetű hajója készült el, melly 8200 mázsát bírt. Ismét Nepomuki Szent János nevezetű és 3200 mázsát bíró hajója Nuni Kereskedő Úrnak. Ezek előtt: Gavrilovits, Jovánovits Urak is tsináltattak már itt két 2000 mázsát bíró hajókat. Zsigits Nitzefor Úr Tölgyfa Hajója pedig, melly 5400 mázsát vihetett el, még 1792-dikbe épült föl. Ezeken kívül számtalan apró Hajók, Kompok, Dereglyék készültek itten és Roskadok foldoztattak... Az egész Ausztriai birodalomban, ki vévén a tenger partjait, sehol jobb Hajógyártó vagy Hajót tsinálók nem találtassanak, mint a szegediek — folytatja Vedres 3 —, ezt magok a kereskedők és Hajóbirtokosok mondják, azért minden különös ditsekedés nélkül hozom elő. Az idén Horváth Országba is vittek sokakat belőlük." Ebben az időben tehát a szegedi hajók már országszerte keresettek voltak. Bár a tengerpartot kivéve működtek az országban másutt is, így Budán, Győrött, Komáromban, Eszéken is hajóépítő telepek, a hazai és balkáni kereskedők mégis legszívesebben Szegeden építtették vagy javíttatták hajóikat. — Ezért javasolja Vedres, hogy a Szeged alatt a Tiszába torkolló Maty eret hajóépítő helynek kellene berendezni, mert így a folyón zajló kereskedelem zavartalan lenne. Sajnos, ez az ötlete sem valósult meg. 2 Takáts S., Hajóépítők telepítése Magyarországba a 16., 17. és 18. században. MGSz. 1904. 3 Vedres L. A Tiszát a Dunával összekapcsoló új hajókázható csatorna 36. Adatait átveszi Csaplovics J., „Bessere Schiffbaumeister gibt es (die Seeküste ausgenommen), in der ganzen Monarchie nicht, als in Szegedin." — Elmondja továbbá, hogy e faragók Horvátországba is elszerződtek. Említi, hogy Ábrahám szegedi hajóács Triesztben taníttatta a fiát. Csaplovics, /., Gemälde von Ungarn. II. Pest 1829, 73. 30
