Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
fogták össze. Színében mindig szigorúan alkalmazkodott viselőjének életkorához. Egyik szintén nagyrojtú, virágdíszes fajtájának ilkakendő vo\t a neve. 108 Sok parasztasszony szokta családjának meghagyni, hogy ünneplő nagyselyemkendője akkor majd a szemfedője is legyen. Egyik, főleg tápai asszonyoktól kedvelt kisebb, de szintén ünneplő alakváltozata a kisselyömkendő, másként nyakravaló selyömkendő, amelynek csücske hátul csak a vállközépig ér. Hétköznap a boltban készen vásárolt meleg kötött kendő, leginkább belinerkendő járta. Ebben szoktak az asszonyok kiállani hűvös időben az utcaajtóba. Ebben mentek lagzit nézni, szomszédolni, piacozni is régebben. A szegedi tájon kötő néven emlegetett kötény már a vászonviselethez is hozzátartozott. Jelentőségét később a bolti anyagok terjedésének szakaszában is hosszú ideig megtartotta. Ugyanis a kötőnek bizonyos szimbolikus jelentősége is volt, mint az asszonyi szorgosság, fáradhatatlan munkakedv jelképének. Amikora századforduló táján parasztságunk fiatalabb nemzedékei nagyobb mértékben kezdtek polgárosodni, akkor az idősebb, konzervatívabb öltözködési hagyományokhoz ragaszkodó apák, nagyapák keményen megrótták azt a körükből való nagylányt, menyecskét, aki elhagyta a kötőt, azaz kivetkőzött abból a viseleti konvencióból, emberi hagyományrendből, amelyhez a kötény is elmaradhatatlanul hozzátartozott. Régi szegedi példabeszéd ugyanis: attul afehércselédtü, aki előtt kötő nincs, mindönt lőhet kérni, a tiszteletadás nem kötelező. A kötő eredetileg mindkét nemnél a fehérnemű kímélésére, szennyeződésének késleltetésére, olykor kisebb terhek, így a kertben összeszedett gyümölcs, zöldség rövid úton való szállítására szolgál. Ilyenkor a sarkokat marokra fogják, és a keletkezett öblösségbe kerül a vinnivaló. A paprikahasító lány ültében a kötőjében halmozta föl a kihasításra váró paprikahüvelyeket. A kötélverő a derekára tűzött és így zsákszerűvé formálódott, sure néven emlegetett öblös kötőjébe szokta rakni a fonáshoz szükséges kendert. A mészároslegények mejjes, azaz a mellet is beborító fehér kötője az összevérzéstől kiméli a ruhát. Ez valamikor az alsóvárosi parasztlegényeknek, férfiaknak is kedvelt köznapi, sőt utcai viselete nemcsak az ing, gatya fölött, hanem még a nadrágviselet első szakaszában is. Kezüket szívesen dugták a melles rész alá. A tápai legények ünneplőjéhez még a század elején is hozzátartozott a csipkés szélű fehér gyolcskötő. Táncoltak is benne. A bognár, asztalos kötőjének zöld a hagyományos színe. Nehéz testi munkások: napszámosok, jószág körül forgolódó béresek, fuvarosok előtt sokszor még ma is látható a durva zsákvászonból nagyjából megformált zsákkötő. A parasztkötő a. funkciók megoszlása folytán nemcsak a ruha kímélésére szolgál, hanem az ünneplő viseletben is már régóta jelentős, de itt már inkább reprezentatív szerepe van. A gyorsan váltható, cserélhető kötő a női megjelenésnek mindig valami vonzó, újszerű jelleget ad. A régi parasztlányok, asszonyok ruhatárában kötőből volt a legnagyobb választék. Szépen írja Kovács János 110 , hogy „odahaza mindig van kötő a nők előtt, és ez fehér konyhakötő néven ismert, Ha menyecske vagy lány az utcára lép, rendesen tiszta kötőt köt maga elé, mert ebből vonnak ízlésére, tisztaságára következtetést. Ha a kötő lazán van megkötve és lóg, ebből már azt magyarázzák ki, hogy megszidják, szégyen éri, megverik. Ha pedig elveszti valaki a kötőjét, ez a legnagyobb szégyen. Ha a lány kötője elódzódva, leesni készül, megverik." 109 „És azután a szép ilkakendőt hol látni? Mondják meg, ha tudják, hol? Valódi szép ilkakendő, amellyel egymagával tele volt egy nagy kátulya, amelynek selyemrojtjai a földig leértek és olyan szépen libegtek, hogv az valóságos gyönyörűség" — írja elmélázva Tömörkény. (Különféle magyarok 115.) 110 Kovács 230, 373. 296
