Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ságán is meglátszik. Herman Ottó, aki annyira ismerte és szerette a szegedi népet, a Víz alkalmával ezeket a bátor megállapításokat teszi

93 a szegedi női viseletről : „kevés magyar város fehérnépe oly mondhatni finnyásságig rátartós a ház falának fehérségére, a ruházat mocsoktalanságára, minta szegedi... A vasárnapi templomjárása legérdekesebb látványokközé tartozott. Az ünneplő női mentéken nem volt se bárány, se rókatorok, szövetét nem szolgáltatta a háziipar rozoga szövőszéke. Az bizony néha francia kékbársony volt hattyúprémmel, de aztán mégis magyar szabású. Egyáltalában, kivált a női viseletben a háziiparnak alig volt még nyoma és ezt az ember hajlandó lett volna sajnálattal tapasztalni, mert a háziipart a gazdagodás eszközének tekintik. De megszűnt a sajnálkozás, mihelyt az ember e nép foglalkozását lattá... Ez a nép nem ér reá a háziiparra, elfoglalta a nagyobb, a jövedelmezőbb munka". A múlt század derekától egészen az első' világháborúig terjedő időszakból számos családi jellegű fénykép maradt ránk, amelyek főleg külvárosi nagylányokat, menyaszszonyokat, menyecskéket ábrázolnak. E viseleteknek az úri, polgári divattal való tüzetes összehasonlítása, a változásvizsgálatoknak aprólékosabb elemzése sok tanulsággal járna. Mi itt természetesen csak a főbb jellegzetességeket emeljük ki. Ismét Szőregi menyecske ünneplőben (XX. sz. eleje) 93 Herman О., Szeged — amilyen volt. VU. 1879, 186. 290