Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A kőművesek és ácsok őzbőrszínű bekecset, dolmányt és magyarnadrágot hordtak szürke zsinórzattal... „Az épületmunkások egyébként még manapság is kedvelik ezt a színt — írja Cserzy. Ma azonban — [azaz századunk elején] — már nem magyar szabású nadrágot, hanem bugyogót varratnak belőle, és nem dolmányt, hanem bársonnyal cifrázott, rövid aljú kabátot szabatnak. A zsinórzást is megváltoztatták... A szélmolnárok, vízimolnárok, hajósok a molnárkék színt kedvelték. Dolmán>t és mentét viseltek... A híres szegedi halászok öltözete szintén önálló, s a többitől elütő volt. Pörge selyemkalapjukat kevélyen félhomlokra csapva hordozták. Továbbá fehér szűrposztóból készült, jószabású rövid kankójuk,... fekete szövetből való halászdolmányuk volt, búzavirágkék színű magyarnadrág, kordováncsizma. Nehéz ezüstlánc, amelyen ezüstből öntött kövér potykahal lógott... Ezüsthalat más senki sem viselt az óraláncán." Tömörkény viszont úgy emlékezik vissza,

17 hogy a halászok ünneplő viselete molnárszín posztó volt, meggyszín bársonygallérral. A két megfigyelés különben nem föltétlenül ellenkezik egymással, hanem kiegészítheti egyik a másikát. Máshol idézzük a mészárosok céhöltözetét, alkalmasabb összefüggésben mindjárt sor kerül a hajdani polgárosult juhászviselet bemutatására is. Még a tanyai ruházkodás alakulásáról, történetéról is el kell egyet-mást mondanunk. A szegedi tanyavilág népviselete mindig ó'rizte, és visszatükrözte a Város öltözködési hagyományait, konvencióit. Ez természetes, hiszen a tanyák népe a Városból szakadt ki, tehát rokonsági, gazdasági, műveló'dési, ízlésbeli kapcsolatai egy pillanatra sem szűntek meg vele. Öregek visszaemlékezéseiből, egykorú adatokból bizonyos, hogy a múlt század derekán a len- és kendertermesztés a tanyai háztartás körében még virágzott. Ekkor a vászonneműt olykor még házilag is készítették, de egyidejűleg már gyolcsostótoktól, vásári árusoktól is vásároltak. A pásztornép értett a birka- és marhabó'r kicserzéséhez. Ebbó'I készült a hátibűr, vagyis palástszerűen a vállra, hátra vethető' összevarrott birkabőr, a marhabó'rből pedig a bocskor. A pusztai népnél a posztóviselet csak a múlt század közepén, fó'leg a jómódú juhászoknál kezd terjedni. „Megy itt az aszfalton — írja Tömörkény

18 — egy juhász... Vagy a maga gazdája, vagypedig tekintélyes nyája fölött a számadó. Ezt mutatja a vállas és hasban is széles megjelenés, az áporodott juhtúrószag, amely körüllengi. A vastag abaposztóból való kékbeli öltözet és két oldalt fölpördült, elül-hátul pedig lefelé járó karimájú kalap... A fürtös fej, a csodálatosan szélesre nyírt hajakkal, amelyeknek formáját a múltban egyiptomi fáraók hercegkisasszonyai viselték. A lajbi ezüstgombjai... hegyes, magyaros pipakupak tetejére kívánkoznak toronynak. Mutatja továbbá a hegyes orrával fölfelé pördülő juhászcsizma, juhászosórú csizma. Azután a perzekutornadrág — más néven rajthuzli — amely a csizmaszárra borul, és amelynek az alja bőrrel van beszegve. Az oldalán piros stráfli van, mint a generálisokén, és azonfölül húsz-húsz pityke, sárgarézből való, rávarrva. A rajthuzlinak gombosnadrág, juhásznadrág elnevezése is járta. És mindezeken fölül ott a kézben a juhászkampó... A bojtár kezében kenyérkereső szerszám, a számadó kezében azonban csak dísz, és főnöki jelvény... már csak stilizált holmi az egykori farkasütő. Az acélja fényes, a kampója kecsesen karcsú,... a nyél finom és vékony keményfa, fényesre politúrozva a kézhasználat által." A régi pásztorviselet egyes ruhadarabjai a földmíves tanyai népnél is használatosak, hiszen itt évszázados tapasztalatokról, a külső élethez, az időjárás viszontagságaihoz való célszerű alkalmazkodásról van szó. Nyáron ingben, gatyában, bocskorban, nagyszélű kalapban dolgoznak még ma is elég sokan. Ebben a lenge, fényelnyeló' öltözetben védekeznek a forróság, a kalappal pedig a napszúrás ellen. Télidó'ben ragaszkodtak a báránybó'r sapkához, subához, 17 Tömörkény I., Rónasági csodák. 166. 18 Tömörkény I., Elég gyorsan haladtunk. SzN. 1913, 157. sz. 258